Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 11-12. szám - Balogh Robert: "Kiskörút, nagykörút..." (elbeszélés)

A nő ekkor sírni kezdett. A férfi azt gondolta, ez is csak egy eszköz. Ha sírni akart, hadd sírjon. Mégis úgy érezte, mondania kell valamit.- Figyelj, na! Ne sírjál! Ne haragudj! Nem akartam. Vagy mit tudom én. Baszd meg, szerettelek! Még most is. Nagyon. Nem szégyellem. De minden annyira bonyolult lett. Miért, miért? Az okokat mindig elfelejtjük! Nekem a börtön. Neked a szüleid. A pszichológusok. Én egy tróger vagyok. Iszok. Azért jött értem a lány, hogy ne a kocsmában kössek ki megint. Hanem menjek egyenest haza. Most is kinn áll a múzeum előtt. Biztos vagyok benne. Még nem remeg a kezem, csak egy kicsit. Még nem látok csótányokat. Még elég jól tudok festeni, ha nem vagyok túlságosan részeg. Még pár évig mehet igy. Mit kezdenél velem? Egy elegáns, fiatal nő és a tróger! Felejts el! Mintha soha nem is lettem volna. Felejts el! Máskor, ha meglátsz, menj az út túloldalára! Ne is köszönj! Amikor ma beléptél az ajtón, és éreztem mennyire figyelsz, akkor azt gondoltam, megdughatlak. Kispályás spíler vagyok. Hetente megdugom az asszonyt, ha feláll. Néha a lányára gondolok, és akkor feláll. De maximum ennyi. Gondolatban se követem el. Tudom, mi a börtön. Én tudom. Én nem megyek oda vissza élve. És most beülök abba a redvás kocsiba. Van vagy húsz éves. És remélem, hazamegyek. Nem tudom, hogy bírom ki, hogy ma ne rúgjak be! Ha akarsz, maradhatsz. Engem nem érdekel ez a kibaszott múzeum! Vigyed haza a Gulácsyt, ha akarod, úgyis van biztosítás!

A férfi döngő léptekkel végigment a termen, becsapta az ajtót, hamarosan hallani lehetett a lépcsőházban a dobogását. A nő lassan abbahagyta a sírást, törölgette a sminkjét, neki állt rendbe hozni magát. Közben a galéria előtt nehézkesen köszörült egy autó indítómotorja. A nő megremegett, felkapta a kis aktatáskáját és üvöltve - úgy, ahogy egy magas sarkú cipőben lehetséges - kirohant a teremből:- Várjál meg! Szeretlek, te állat! Szeretlek!

79