Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Egy közelkép a karakói ispánságból

naptól kezdve forradalomként kell emlegetni. ’56 tabu volt - ezért azokat a szerzőket, akik ebben a kérdésben az emigrációban a legjobban exponálták magukat vagy kifejezetten 1956-tal foglalkoztak, az Életünk nem közölhette. Ami a személyes része: engem egyébként a neoavantgárd poétikájánál, a szövegroncsolásos irodalomnál sokkal szenvedélyesebben izgatott akkor mondjuk Nagy Imre élete és halála. Vagy mondjuk Méray Tibor hasonló című könyve, amelyről természetesen nem lehetett írni, hivatkozni rá pláne nem, de még emlegetni sem nagyon. Nem is jutottunk hozzá. Legföljebb csempészáruként olvashattuk, mert külföldön természetesen megjelentek.- On is csempészett be az országba ilyen külföldön megjelent könyveket?- 1979-ben jártam először Nyugaton, és ma már paradox és nevetséges módon hangzik, hogy a mesés Nyugaton nem elsősorban Mozart szülővárosa vagy a Rubens-ház, a hanglemezboltok vagy áruházak érdekeltek a leginkább, hanem az, hogy mit olvashatok 1956-ról, a forradalomról, Bibó Istvánról. Vagy éppen Bibó Istvántól. Szabadon és következmények nélkül. Németországban és Hollandiában jártam, de irodalmi kapcsolataim akkor még nem igazán voltak. így aztán csak parciális jellegű dolgokhoz jutottam hozzá. Amszterdamban például a hollandiai Mikes Kelemen Kör akkori vezetője, Kibédi Varga Áron nem volt otthon, nyári szabadságát töltötte valahol és csak bedobhattam neki egy cédulát. És pár könyvet. így csak később tudta beküldeni saját verses köteteit és a Mikes Kör szabadszellemű kiadványait. De ezek is lényegében csempészáruk voltak - a határon vadászták, s ha megtalálták valakinél, elvették. Nálam például nem találták meg a behozott könyveket, de tudtunk róla, hogy például egyszer Pomogáts Bélát levetkőztették. Rengeteg efféle esemény történt - egy hátizsákos, hosszú hajú, szakállas fiatalembert, ha nem volt rajta a határőrségi listán, nem elsősorban a tiltott irodalmi termékek miatt vegzáltak. Nekem akkor éppen szerencsém volt, mert csak később kerültem rá valami hülyeség miatt a nevezett listára. (A határőrkatonáknak volt egy nyakba akasztható táskájuk, fedél hátlapjára fel volt ragasztva egy lista, az aktuális „veszélyes”, szigorúan ellenőrizendő alakok neveivel, s ilyenkor lekapcsolták és alaposan megmotozták az illetőt). De működött a későbbi Életünk-szerzőnk, a Bécsben élő és azóta meghalt Szépfalusi István lakásán az a „szolgáltatás”, hogy aki a bécsi Bornemissza-Társaságot felkereste, az mindenféle nyugati magyar nyelvű kiadványhoz hozzájuthatott. Nem a nagyágyúkhoz, mondjuk Kovács Imre könyveihez - azután már csak be kellett hozni az árut a határon. Másutt voltak boltok, ahol útlevél ellenében tiltott könyvekhez lehetett hozzájutni, megint másutt szerkesztőségekben és magánlakásokban látták el az embert. Rizikós volt, de mégiscsak működött - ahogy Weöres Sándor nevezte találóan - a „szellemi szeszcsempészet”.- 1994-ben elment az Életünkről Miért?

1990 után lényegében egy újfajta irodalmi struktúra, folyóiratrendszer alakult ki. Az Életünk lassan elvesztette korábbi orientáló szerepét. Új folyóiratok alakultak, különböző ideológiák, irányzatok mellett új lapok jelentek meg, mint például a Hitel vagy a Holmi. Az irodalmat is megnyomorította a politikai pártküzdelem.

14