Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 10. szám - Kilián László: 3. Allegorikus metszéskár

Áramlik és árad. Be és beljebb: féktelen huzatban az ablakon. A rajzoló keze beleremeg. Már vonaglik a modellke hegyes orra felé.

Minden csak azért történhet, hogy a tulipánhagymák termők maradhassanak: három kismerülésű, szinte a csatorna teljes szélességét kitöltő uszály araszol el az ablak alatt púpos rakományával, a mélyföldi tartományok belsejéből hozott, kövér marha trágyával. A szag sistereg a vízen, a partmenti falakon. Armidia arca megbi- csaklani látszik szagütötte-nézésétől a mesternek, akinek persze a keze is megbicsaklik a papíron.- Mi ez a fövenyméreg? - huhog a metsző.- Mi ez a lepényrámány? - rémül rá a lenge lány.

De már késő. Minden belemerül a ganyédomb telibetalált sóhajába.

A metsző ugyan másnap a bűz ártalmától elvétett, papírra tévedt hibát - legalábbis hite szerint - kijavítja, de ahányszor a végleg megbicsaklott jobb arcoldalú lány az illatok bűbáját csúfoskodva meggyalázó uszályrakatra gondol, a tanulmányrajz annyiszor rendezi vissza magát a rontott ábrává. Armidia gyakran gondol a marhabüdösre, ezért a metszősegédek elé is a kifordult szemű, húzott orrcimpás, megfutott szájú nyersallegória simul ki a mintapapíron. Azok aztán ezt viszik a dúcra, a prés alól le is gyártják a megrendelt hatvan réznyomatot. Holnap jő a régi, biztos, jól tejelő megrendelő.

A mester persze most este még utoljára ellenőrzi, mi lett a munka eredménye.

Ránéz és menten megfordul vele a világ.

Futnak a fehérnépek a neroliért. Marad az ember az ernyedt öntudatlanságban.

Erednek az inasok a szalmiákért. A gazda úgy marad.

Csörtetnek a szolgák a mirha balzsamáért; az olajjal megritkított, mézgás, illatos gyantától mintha megvonaglana, de eszmélése valahol túlnan.

Jő már a pap is. A végső kenet előtt tömjént legyeznek rá.

Na, arra négy köhögéssel riad, felül; kapkod a vaklevegő után.

Kerül, amibe kerül, a metszet tárolására rendelt kamra, teljes faborítású falát, minden bútorát, a nyomatok tárolására készült dobozzal együtt - mit hogyan kell - vastagon vagy csinján végigkenik szantálfa-olajjal. Sárgul ám mindenhol a félelem és az irigység.

Mégis, csak bízni szabad, hajtogatja a mester fűzőbe csontosodott hátú, keményfehér arcú, pengeszájú hitvese.

Amidiának ambróziának becézett édességet küldenek, hátha a mézzel kikevert manduladarálék kemény masszájától kiegyenesedik a lány bicsaklott arca, bicsaklott rossz-emléke a trágyás napról, a rajzról.

Reggel, egy órával a vevő ígért érkezése előtt pézsmás szereket permeteznek, por- lasztanak szerte a házban, a műhelyben, hátha a metszeteknek legalább egy része - az allegóriával rajtuk - elhiszi, a ganaj a távol, a kéj és a kecs illata pedig itt, rajta és benne.

Visznek a szaglánynak is pézsmás szelencét, hogy simuljon fertályarca. Még egy hejre legénykét is bezavarnak hozzá, simogatná arcát, haját vagy a nyakát, avagy ahol csak kívánja.

A kifele kacsintás allegóriája azonban makacs. Armidia csak úgy néz két szemmel kettőt, mint az összes rézmetszeten az Olfactus symbolica-ja.

Erik az allegorikus metszéskár: belép a megrendelő. Megakad a lélegzete a tömény szántából. Ahányan csak elsuhannak mellette - mintha repülni akarná95