Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - Balázs Géza: A nyelvi öröm
BALÁZS GÉZA A nyelvi öröm Az az öröm ért, hogy 2005. április 25-én a Szombathelyi Tudományos Társaság (Societas Scientiarum) rendes taggá választott. „Székfoglaló” előadásomat a hungaropesszi- mizmusról tartottam. Már akkor elmondtam, hogy egyszer Szombathelyen szeretném kifejteni véleményemet a hungarooptimizmusról is, mert csak ezzel haladhatjuk meg a pesszimizmust. Az önvizsgálatot terápiának kell követnie! Erre öt évvel később, 2010. április 10-én került sor a megyeházán, a magyar nyelv hete megnyitóünnepségén. Köszönöm Vas megyének, második szülőföldemnek, hogy mindkét lehetőséggel megajándékozott! AZ ÉLET NYOMORÚSÁGOS, DE... Úgy tűnik, hogy az örömről kevesebb mondanivalónk van, kevesebbet beszélünk, míg a bánatról, a rosszról, a negatív jelenségekről sokat. Tehát valami antropológiai tulajdonság az öröm ritkasága, a boldogtalanság gyakorisága, amelyet az antropológiai nyelvészet úgy tud megragadni, hogy a pozitív jelenségek szókészlete szegényesebb, a negatív jelenségek szókészlete pedig jóval gazdagabb. A pszichológusok szerint a boldogság, az öröm állapota mindig egyféle, míg az ellentéte a boldogtalanság, a rossz életérzés sokféle, ezért úgy gondoljuk, hogy ez utóbbiból van több, vagyis az élet inkább boldogtalan, mint boldog. A szlengben is létezik egy mondás: „Ha boldognak érzed magad, ülj le egy sarokba, és várd meg, amíg elmúlik a roham”.1 A szólás jól mutatja a negatív jelenségre való alapvető beállítódást, amelyet mi magyarok különösen kifejlesztettünk, s még külön kifejezéssel is illetünk, ez pedig a hungaropesszimizmus (Balázs 2006). A hunga- ropesszimizmus megnyilvánulási jelei sokfélék. Ide sorolható „csúcstartó” káros társadalmi jelenségek: az alkoholizmus, a dohányzás, általában az egészségtelen életmód, vagy az öngyilkosság, a gyermektelenség (vagy az egykézés, a csak egyetlen gyerek „vállalása”). De kommunikációs-nyelvi jelenséget is megragadhatunk: ilyen a káromkodás, a költészetünkben és mindennapjainkban megnyilvánuló „panaszhang”, panaszkodó kommunikáció, „keserűpohár-életérzés”, a Kárpátmedencei széthúzásra való eleve elrendeltetés metaforája, a turáni átok. A magyar lélek, a magyar sors búvárai sokszor emlegetik ezeket a jelenségeket hozzátéve a szalmaláng-effektust, illetve a „patópáloskodást”, azaz a hirtelen fellángolást és a „teszetoszáskodást” (Ej, ráérünk arra még!), avagy „köldöknézést”. Voltaképpen a magyar társadalom és kultúra negatív jelenségeinek hangsúlyozása egyfajta torz optimizmus: kétes büszkeség abban, hogy rossz dolgokban az élen járunk: ivásban, káromkodásban, széthúzásban. Ha körülnézünk a közeli és távoli szomszédságban, bizony többfelé találunk nagyobb szervezettséget, rendet, hatékonyabb együttműködést, és persze találunk 86
