Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
gon biztosított záporozó, apró puszijai közepette: „Mi is hűek leszünk Lenin elvtárshoz, drága úttörő pajtásom!” Az 1952-es beköszöntő tavasz, Ratkó Anna jóvoltából (?) családbővülést hozott. 1952. április 10-én megszületett öcsém: Laci! „Anyának szülni kötelesség, lányanyának szülni dicsőség!”- tulajdonították a korszak híres jelszavát Ratkó Anna egészségügyünk hajdani miniszter asszonyának! Sajátos módon - a kesernyésen derűs népi humor önkifejeződéseként/?/ - az ötvenes években születetteket szinte közmegállapodásként a társadalom majd egésze Ratkó-gyerekeknek hívja - becézi! Született egy rendelet Ratkó Anna nevét viselve, amely abortusztilalmat rendelt el. E generáció „ratkós” becézgetése azt sugallja, mintha az akkor született fiáknak s lányoknak egyaránt a jeles miniszter asszony lett volna a „keresztanyja”. Mintha ők lennének az „idecsöppent” nem kívánt jöttmentek hadserege. Ahol nincs családtervezés, ott szapora a gyermekáldás. Ma is! Vagy: egy mélyen hívő vallásos családban az abortusz elképzelhetetlen. Soroljam tovább? Egy nagyszerű dráma is született a nem várt jövevény okozta-okozhatta problémacsokorról. Maradandó élményt jelent az olvasónak azt hiszem az idők végeztéig Sarkadi Imre: „Elveszett paradicsom” című műve. De hidd meg nekem Kata, akármilyen tilalmi rendszert is léptet életbe a bornírt hatalom, kibúvó mindig van, legfeljebb a cselekedetet végrehajtó úgy jár, mint Sarkadi Sebők doktora. Csakhogy a míves mester egy bukás anatómiáját kívánta vázolni, amelyben a katartikus pillanatot éppen egy fiatal lány, Mira megjelenése jelenti. S Mira Sebők doktor számára is magában hordja elvileg az új élet születésének a lehetőségét. Persze, apám főhadnagy volt, s ez motiválja a képet, jobban a figyelemháló közepén élt, mint egy „normális” magyar állampolgár. Mondhatnám tehát: nem tudom, miként döntöttek volna anyámék Ratkó Anna nélkül. Az érdekesebb inkább az, - bár a családban mindenki elkönyvelte, hogy Laci öcsém Ratkó gyerek, engedve az elnevezést övező közmegegyezésnek - hogy Laci születésének emlegetése mindig mosolyt csalt anyám arcára. Amikor én születtem, anyám huszonkét éves volt, amikor Laci, akkor harmincegy. Érettebb asszony! Én soha nem tudtam olyan közel jutni anyámhoz, pedig nagyon szerettük egymást, mint Kislaci. Amikor Lacira nézek - még most is, immáron kopaszodó, vén szakállas, közel hatvanéves fejére - legbelül vigyorognom kell, s megsimogatni vágyom Ratkó Anna, különben nem az ízlésem szerinti elnagyolt arculatát. Miközben egy fia jel nem mutatott arra soha, hogy miatta történt minden. Abból a koszorúból „Anna asz- szony” a legkevésbé megvetni való. A „gyagya” - anyám egyik kedvenc szava: „Sá- nikán nem vagy te egy kicsit gyagya? - jelmondatával együtt. Tudtam Laci jöveteléről, s vártam is. Én apám s nagyapám nevét kaptam a keresztségben, Laci nem lett Barnabás. Nagyapja neve helyett anyám öccsének nevét örökölte. Anyám valamilyen kisebb komplikáció miatt a szülés után két vagy három hétig még a kórházban maradt. Sem apám, sem én nem látogattuk őket. Erzsiké néni 50
