Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

Az úgynevezett készségtárgyak hármasai - esetleg négyesei - még érthetők is voltak. Rajzolni sohasem tudtam, mutálnom sem kellett, eleve fals hangom - s hallás- talanságom - magyarázzák teljesítményemet. A kötél vagy a rúd tetejét a mai napig sem láttam meg szemközeiből, a saslengés meg a tigrisbukfenc csatakos álmaim visz- szatérő fenyegetései holtomiglan.

Az viszont már rejtély, esetleg nagyon is érthető (!), hogy fogalmazásból, számtanból és olvasásból is négyesem volt.

Budapesten és Győrben hozzászoktam, hogy a tanító nénik általában véve szerettek. Én is őket, ha másért nem, hát azért, mert fiatalok voltak, s nekem szépek. A. Jenőné örökké pelyhedző, szőkésbarnás kis helyre bajuszkájával, öreg volt - legalább negyven éves - és csúnya, s aligha szeretett. Bár, ki tudja?

Az angyalföldi kocsma valahai kis zsenijét akkor egyáltalán nem viselte meg különösebben osztályzatai feltűnő romlása. Elfogadtam minősítésemet, s gond nélkül szürkültem bele a nagy csongrádi semmibe. Viszont továbbra is lelkesen olvasgattam. Mindent, ami a kezem ügyébe került Ki hinné? Szinte pirulva mondom, de ekkor jutottam túl Vaszary Gábor: „Tíz deka boldogság” és Zilahy Lajos „Két fogoly” című művén.

Becsületemre mondom Kedves Katám, arra még nem vetemedtem, hogy szerelmes verset is írjak, de Vaszary és Zilahy könyvei után érett embernek éreztem magam, s gyanakodva tekintettem mindenfajta nőnemű lényre! Ágica kivételével.

A. Jenőné mellőzött engem, bizony ám! Hiába kalimpált elsőként a kezem a levegőben egy-egy kérdése után, ő akkurátusán átnézett rajtam, s megvárta, míg a két kedvence közül - D. Jancsi egy özvegyasszony, vagy B. Csaba a helyi felkapott szemorvosnő egyetlen csemetéje - az egyik nem jelentkezett. Hozzájuk tartozott harmadikként Ákos, Csaba unokatestvére, akit évtizedekkel később örömmel üdvözöltem, mint múltam egy felbukkanó alakját a Rákóczi úton. Újra érezhettem a lesajnáló fölényt, talán a megvetést is, a lekezelést mindenképpen, amint a felülről lefelé nyújtott, csuklóban megtört, lefittyedt tenyerét, kézfogást imitálva a tenyeremhez érintette, aztán szót sem váltva egymással tovább sietett, otthagyva arcomon a bamba mosollyal.

Azt gondolom el-elmélázva: - Csongrád városában akkortájt - talán, mégis inkább a Magyar Néphadsereg főhadnagyának a fia voltam, s nem a valahai mozis, Winklerek unokája.

Apámat talán nem, de a főhadnagyot a csongrádi láthatatlan elit, mégis megvethette, vagy ha ez nem is lett volna igaz, be nem fogadta! Kérdés persze, s erre soha nem fogom már megkapni a választ tőle: egyáltalán törekedett-e rá? Azt hiszem nem nagyon.

Megfizettem apám rangjáért a csongrádi iskolai fogorvosnál is. A kötelező iskolai szűrésen a doktor úr felfedezett egy lyukas fogamat. Hátul. Első fog még, kihúzhatta volna. Nem tudom ma sem, milyen európai színvonalú kezelésben részesített, de valami bilinccsel összefogta fogcsonkjaimat, s szájpadlásom belső lágy részét a fúró forrósága megpörkölhette. Folyt a könny a szememből. A fájdalmat, amelyet nyilvánvalóan felfokozott a rettegés, ma is pontosan érzem. S a szavait sem tudom felejteni: „AMagyar Néphadsereg tisztjének a fia nem lehet gyáva!”

48