Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 9. szám - Nyom: Reményi József Tamás és Géczi János beszélgetése

Ezek után kezdtük a Vár Utca Tizenhét negyedévkönyveiben a három testvér anyagának a kiadását. Amikor szegedi irodalmárok elkezdték összegyűjteni a sajtóközléseket, a Cholnokyakról gyorsan kiderült, hogy a testvéreknek - Jenő, aki akadémikus földrajztudós, László és Viktor, s mindegyik alkoholista - a művei között nagyon nehezen lehet rendet tartani. Vannak olyan regényrészek, amik kétszer megjelennek, hol az egyik, hol a másik testvér nevével. Vannak novellák, amelyek többször is napvilágra kerülnek, sokszor ugyanúgy, „önmaguktól”, de némelykor amit egyik fiú megír, azt a másik közli. Vannak olyanok, amelyeket feltehetőleg Jenő ír, és mégis László vagy Viktor közli. A motívumok alapján az érzékelhető - a kék szemszín is ilyen motívum -, hogy ezeknek a történeteknek a többségét Jenő éli át. O a legkisebb, a világ végéig eljutó fiú, és ő az, aki viszonylag gyorsan kilábal az alkoholizmusból. O lesz, aki akadémikusként az egész bomlott családot eltartja. Jenő írja, hogy amikor Belső-Kínában, Mongóliában egyszer felmálházták a tevéket és ő azt mondta, hogy gyorsan le kell málházni, mert hamarosan vihar fog kitörni, a kínaiak ugyan nem értették, mégis lemálháztak. Megérkezett a homokvihar, és erre a kínaiak azt mondták, hogy ez az ember, mert kék szemű, előre látja a vihart. Ezt a történetet először átveszi egy kísértetnovellájában Viktor, majd utána megjelenik Lászlótól is. Sok-sok ilyen kismotívum van, és ebből nagyon furcsa dolog következik, nem is értem, az irodalomtudósok hogyhogy nem foglalkoznak többet e problémával: nem beszélhetünk jól körülhatárolható életműről, hanem több ember hoz létre egy szövegkorpuszt.

Végül is az egész keresztény kultúra ilyen, mi, akik nevekhez kapcsolunk mindent, valójában mindent csak átírunk, tehát mindenfajta mű egyben közösségi termék. Itt véletlenül egy család három tagja teremti meg ezt. Ehhez aztán sok mindenki más is kapcsolódik, s ez a fajta közös alkotás, ahogy egy város önmagát felépíti, ez lett volna a kötetem alapötlete is. A Cholnokyak a magyar irodalom panteonjában előkelő helyen vannak, és ehhez a mi veszprémi tevékenységünk, négyöt ember munkája, úgy gondolom picit hozzájárult. Ilyen szempontból tehát visz- szamenőleg át tudtuk írni az irodalmat, emlékszem, voltak, akik, amikor először olvasták ezeket a kísértetnovellákat, el voltak képedve, elviselhetetleneknek mondták. Dérczy Péter, aki a könyvet bemutatta, említi is, hogy milyenféle módon rossz művek ezek. Valóban sok rossz van köztük, de hát másért, nem a rossz írásokért szeretjük őket, bár ezért is lehet szeretni embereket, gondoljunk csak például Juhász Gyulára.

Ahol most beszélgetünk, az a hely egykor tűzoltószertár volt, innen vitték az eszközöket, ha tűz ütött ki a városban. Viktor legszebb novellája Veszprém égéséről szól: felgyulladnak a házak a vár végén, a világ végén, ég Veszprém, és nem tudják a lángokat eloltani. Egyik épület fülkeablakából leszáll egy kőszent, kezében veder — ez a szobor itt van kint, e házon -, és ő menti meg a várost. Cholnoky Viktor papája annak idején a mellettünk álló régi városházán dolgozott, így ezért állandóan ezt a házat emlegette - a felirata miatt - a gyerekeknek.

Tulajdonképpen a Cholnokyaknak fontos ez a hely, és én ezért szeretem.

101