Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 1. szám - Kelemen Lajos: Csinszka: külön szándék

Lám, Csinszka még most is lázad. Halandó és korlátolt változata ő a lázadónak, de talán mégis igazi lázadó. Az ész-uralom, a tudomány-hit, a viszonylagosságok, az abszolútumtól való megfosztottság felé induló korban ő korlátái dacára egy olyan eleven transzcendencia, amelynek titokzatossága ígéretet hordoz. Heves és szelíd, rideg és emberséges, egyszerű és affektáló, nyakas és gyöngéd, más szóval: sokfélesége a végtelen hódolatát ígéri. Sorsában van valami kényes, nyugtalanító, szimbolikus; az alázattól a dacig feszülő jelentőség.

Gondoljuk csak meg: mikor is kezd összesimulni Adyval, mikor is száll föl Adyból ez a férfifohász: „Láthatom-e nemsokára legalább távolból?” 1912 májusát jelzi a naptár. Éppen csak egy hónapja, hogy a kor egyik legkézzelfoghatóbb jelképe, a tartósság, a technika-mánia, a birtoklás már-már brutálisan gyönyörű konstrukciója, a hosszú béke, az úri jólét cizellált szimbóluma, a Titanic mindjárt az első útján megsemmisült. Egy zárt, féltett, hiú, arisztokratikus látszat-egység végleg alámerült. Katasztrófák következnek. A jéghideg éjszakák Nietzsche-t visszhangozzák: „Az Egész nem egész többé.” Ami a nem egészből marad, alig kínál félteni-, rajonganivalót, eleganciát és összetartást meg végképp nem. A tízes évek elejétől a szárazföld degradált Titanicja, a számtalan régi ábránd egyre gyorsulva merül alá; háború jön és forradalmak jönnek. S közben a szellem is megpróbál hadigépezetként működni. A túlsá- gok kora ez. S ha a túlság ott van a kor gyökerénél, átgondolt (vagy ösztönös) túlság lesz rá a lázadó válasza. Ha vasra verik a gyöngédséget - én szárnyra bocsátom; ha erőtlenség önti el a környezetemet - elhitetem magammal, hogy Herkules vagyok; ha engedelmet, választékosságot és érzékenységet várnak tőlem - vad leszek, nyers és érzéketlen. Egy kizökkent világban az ellentmondások vonulatán kívül milyen másik élet létezhet? Az, amit talán a modor, a viselkedésmód, a jóság esztétikájának lehetne mondani? Ez nem fog diadalt aratni a lehetetlenen, nem fogja legyőzni a lélekkábaságot, a bűnt. De munkára bírja a maradék emberséget, napvilágra hozza a mértékét, s ami fő: játékosságával, ingereivel, szépségével és kölykös szertelenkedéseivel el tudja hitetni, hogy a pokol napjai meg vannak számlálva.

E roppant kísérlet egy kicsiny változatát próbálta véghez vinni Csinszka. Szerelemmel igyekezett legyőzni a szerelem dühöngését, szenvedélyességgel az őrületet, egyszerű emberséggel a túlzásba vitt jólneveltséget. O is, mint minden lázadó, kettőbe szeli a világot. Vagy-vagy. Jelképes értelemben bizonnyal szívesen lenne utasa a Titanicnak: az önkörét meghaladni akaró hajlandósága (ha úgy teszik: a dicsvágy) a félárván - sőt: némely vonatkozásban apa híján - felnőtt gyereklány zűrzavaros (a helyest és a helytelent saját szabályok alapján értelmező) énje. A másik Csinszka viszont melankolikus vagy laza fölénnyel legyint a partról, és fütyül a megmoccanó csodálatos gépezetre. Különben is: sietnie kell. Még nincsenek kiválasztott, kiérlelt érzései és szenvedélyei; s ugyan 1912-ben jóformán gyerek, de érzi, hogy kevés az ideje; most a szeretet képzelődése köti le, terveket sző, játszani akar - még az ő parádéja e szörnyű minden. S persze: még legföljebb csak sejti, hogy közel van, aki segít emberien megformált történetté kerekíteni a kalandját, aki majd megérteti vele „Hogy sorsa: külön szándék / S az élete: ajándék.”

78