Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Borbély László: Kikötő délutáni napfényben

bor mellett már akkoriban is elég nehezen lehetett szóhoz jutni, nem nagyon engedte kibontakozni az embereket. Ha jól emlékszem, Bertha Bulcsu azon kevesek közé tartozott, akikkel kivételt tett. Csak ültem a kávéházi széken és teljes mértékben a hatása alá kerültem a Bertha Bulcsu által mondott nagymonológoknak. Megfogott a mondanivalója és az előadásmódja is. Felidézte gyermekkorának nosztalgikus helyszíneit, „semmibe süllyedő tájait”, apró falvait, az akácerdőket és a dúsan zöld mezőket, a Dunántúlt, Kemenesaljától Keszthelyig, olyan meghatározó szálláshelyekkel, mint Keresztúr, Tapolca, Győrök. Elmondta, hogy számára nem létezik külön táj és külön ember: „Az ember része a tájnak munkája nyomokat hagy a hegyoldalakon, a folyók völgyében, eközben a váltakozó évszakok, az ellenálló, nehezen formálható anyag magához hajlítja az embert, és megjelöli. Először csak az arcát, később mozgását és belső lényét is. A jelek apáról fiúra öröklődnek.” Mesélt a keszthelyi gimnáziumról, ahol érettségizett 1953-ban, majd a különböző vidéki üzemekben töltött „melós” éveiről, lapokról, melyek más értelemben voltak fontos műhelyek az életében. Budapestre költözéséig pécsi napilapok kulturális rovatát szerkesztette, és munkatársa volt a Jelenkor című irodalmi, művészeti folyóiratnak. Később szerkesztette az Új írás című folyóiratot is, amely a Jovánovics Miklós-Bertha Bulcsu duó vezetése alatt 25 ezer példányban jelent meg. Könnyed eleganciával beszélt, ahogyan a történeteit és a publicisztikáit is írta, stílusán nyoma sem volt az erőltetett kényszerűségnek, mondatai valóságból merített pontszerű találatok voltak. Beszédét finom líraiság, kiváló atmoszférateremtő képesség hatotta át. A gyanakvó kisember szemszögéből figyelte és ábrázolta a világot. Annyira hitelesen mesélt, olyan meggyőzően tárta ki magát, hogy valamennyien feltőltődtünk azzal az emberi tartással, amellyel ő rajzolta meg számos novellájának pozitív hősét. Ezentúl az ő köteteit is keresni kezdtem Gyurkovics művei mellett az antikváriumok polcain. Szinte faltam magamba a novelláit, s egyre inkább megerősített hitemben, hogy ő az egyik legnagyobb élő írónk. Gazdag életművében valamennyi írásának valóságalapja volt.- A későbbi találkozások nyomán baráti kapcsolatba is kerültetek egymással?- Mint azt korábban az Egy barátság anatómiája című visszaemlékezésemben leírtam: többször váltottunk levelet, s könyveiről készített kritikáimmal mindig megkerestem. Nem telt bele egy hét, hűségesen válaszolt, illedelmesen megköszönte az írást, a törődést. Hálás volt, valahányszor írtam róla. S nem maradhattak el a kézzel írt karácsonyi üdvözlőlapjai sem. Valamennyi üdvözletéből mindig kirítt egy-egy oda nem illő, a fiatalnak szánt kedves, lelkesítő mondat: „Kedves Imre, szeretettel gondolok rátok, boldog karácsonyt, sikeres, szerencsés új évet kívánok Kedves Mindnyájatoknak, Te vagy köztünk az egyetlen erős ember. Kézcsók, ölelés: B. Bulcsu” Másik lapján ez állt: „Kedves Imre, köszönöm, hogy a Naplóban megemlékeztél állatos könyvemről. Remek volt! És te, úgy látszik most már örök barát. Szeretettel ölel; Bulcsu.” Irodalmi együttlétünk jelentős állomása volt 1990-ben az Új Idő könyvnapok ajkai egész napos rendezvénye. (Én azokban az években Ajkán dolgoztam érsebészként.) A Nagy László Művelődési Központban nagy sikerű irodalmi találkozót rendeztünk Szakonyi Károly, Hernádi Gyula, Csukás István, Gyurkovics Tibor, Bertha Bulcsu és Végh Antal részvételével, s egész napos könyvvásárt tar141