Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Kelemen Lajos: Csinszka: külön szándék
KELEMEN LAJOS Csinszka: külön szándék Ki ismerhetné jobban a nőket, ítélhetne Isten kertjének ékességeiről, ha nem a szépségért való szépség szakértője, Renoir? Persze: még sokan mások. De a szépségbe alámerülő Pierre-Auguste némely fölhozott tapasztalatáért akár még verekedhetnének is a nők. A kincsek kincse, a tán legjelentékenyebb okulás igazi mélységét mutatja a női léleknek, ahol, mint Renoir állítja, fontosságban ugyanegy polcra helyeződik a monumentalitás a háztáji valósággal. Mielőtt a másik nem ófrz-szerű szemléletére felfigyelt volna, Pierre-Auguste nemhiába festett, tizenhárom éves korától fogva, porcelánt: finomsága gyakorlatias, éleslátása tagadhatatlan: „A nők (...) mindent a maga helyére tesznek, valódi jelentősége szerint osztályoznak. Igen jól tudják, hogy az ő nagymosásuk ugyanolyan fontos, mint a német császárság megalapítása. Velük biztonságos az élet.” Ez a Renoir-bölcselet annyira helytállónak tetszik - az ember alig érez kedvet fölébredni belőle. Mindazonáltal a kérdésre, hogy a biztonságos élet előkészületéhez mennyi köze van a nagy napnak, amikor egy serdülő leány, az erdélyi Csúcsáról való Boncza Berta 1911 novemberében nekifog, hogy megírjon egy bizonyos levelet, nem nehéz egyértelműen felelni. A monumentalitás pedig - a levél címzettje - adott. Vajon a költő-császár és egy hétköznapi rajongó ragadja meg itt sors gyanánt az életet? A lányszív az ötödik évszak: próba-tavasz. Friss, idomíthatatlan, egészséges, egyszerre szelíd és vad, csupa fény, csupa kiismerhetetlenség, csupa vonzerő. Egyáltalán: erő! Márpedig a monumentális verselő, a fenséges poéta éppen fáradt, merő kimulatott életkedv. Amúgy, mint vallja majd az ő Kedves Kis ismeretlen barátnőjének, szereti a bizakodást s a nagy ifjúságot. És nemigen üt mellé az igazságnak, Bertukához szólva: „Higgye el, hogy a kultúra, a mai, a miénk, nem is olyan nagy dolog, hogy egy egészséges tizenhat éves kislyány könnyen le ne számolhatna vele.” De valójában ki is ez a kislyány, ismerjük mi ezt az ismerni vélt, leendő asszonypalántát? A köz emlékezete ugyanis különös manufaktúra, példátlan poétaképzelet dolgozik benne. És míg ott belül ide-oda hajlanak a vonalak, kenődik a festék, ki bánja, ha ehhez a munkához - kedélye diktálására - néhány kéretlen skrib- ler is hozzáteszi a magáét. Hány oltalmazásra méltó arcról őrződik összepin- gált, eltorzított kép a közönség memóriájában? Továbbá az emberek többsége sírni óhajt a panteon falai közt. De az mégis micsoda perverzió volna: zokogni a nyílt, szép, tiszta, határozott emberi arcon! Az elszabadult, extrém érzésekhez valami végletes dukál, például valami szobor-tárgy, tragikus, gyászos póz, amely a szenvedést és csakis a szenvedést ruházza fel örökléttel. 73
