Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Albert Zsuzsa: Beszélgetés Hubay Miklóssal

dig idezúdították. Ügy is magyar múzeum, őrizze az. Igen, de a könyvtár olvasói a jó könyveket valószínűleg már mind megtartották otthon maguknak. így például Jókait. Erre tisztán emlékszem, mindenáron olvasni akartam, mert annyit beszéltek róla, és nem jutottam sehol se hozzá. Otthon már nem volt Jókai, anyám ott özvegyi sorban, kisfiú koromban, valószínűleg már eladta a teljes Jókait, mindenki eladta már, azt lehetett legelőször eladni, a százkötetes Jókait. A könyvtárban sem volt Jókai, csak három kötet a százból. A három drámakötet. De Jókai iránti mohóságom és érdeklődésem oda vezetett, hogy ezeket olvastam. Jókai a legnagyobb regényeit megírta drámában is. Ö maga. Tehát így Az arany ember, a Fekete gyémántok, számomra nem regények, hanem drámák. Ugyanolyan izgalommal, előlegezett érdeklődéssel, mohón olvastam a Fekete gyémántokat, meg a többi Jókai-drámát, mintha regény lett volna. Hamarabb olvastam drámát, mint regényt.

A drámaíró konfliktusokban látja a világot, és ez soha nem önmagáért való, hanem valamilyen filozófiai többletet, mögöttest is hordoz. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a fim fölfedezi Szophokiésznél, hogy a mostohaapja megölte az apját. Valami más is van benne. Hubay Miklós drámái az antik világ témáitól egészen máig terjednek, a mostani életünkig. Ezek az élmények terelték arra, hogy drámaíró legyen. Mégis mikor érzi, hogy itt az ihletett perc? A dráma mégiscsak hosszabb dolog, mint egy vers. Története is van.

Biztos, hogy a legtöbb drámámat nagyon sok ideig írtam.

Só't, van, amit többször is megírt.

Igen, egy kicsit úgy vagyok, mint a szimultán sakkozó, hogy különféle sakktáblákon rakosgatom a bábukat, és mindegyik sakktábla egy másik dráma. Meg kell mondanom, hogy ez a szimultán fejbe-sakk, amivel most is legalább tíz drámán bütykölök, ez olyan szórakoztató, hogy tulajdonképpen le is szereli azt a kedvet, hogy a dialógust lekörmöljem, mert teljesen kielégít. Különben Illyés Gyulának is van erre vonatkozóan, egy naplójegyzete. O is fejben dolgozik, azt hiszem, valami regénytémát szövöget, és azt mondja, hogy ez olyan szórakoztató, hogy minek megírni.

Az, hogy egyszerre több sakktáblán... Ezektől a játszmáktól, hogyha a kimenetele jó, ha sikerül, akkor a drámaíró azt hiszem, valóban azt várja, hogy valamit megold a világban. Nem úgy, hogy attól jobb lesz a világ, ilyen reményem nincs. Nem lehet például Madáchtól, a legnagyobb drámaírótól, akit én egész életemben gyerekkoromtól kezdve csodálok - mert rajta is kezdtem a drámaolvasást gyakorolni -, semmiféle olyan optimizmust tanulni, hogy egy drámával változtatni lehessen a világ sorsán. De az biztos, hogy minden igazi drámaíró abban a hiedelemben van, hogy drámája végigírása során eljut egy olyan - hadd használjam ezt a szót - katarzishoz, megtisztuláshoz, vagy a dolgoknak a felfényléséhez, hogy a dráma segíti őt egy kicsit tisztábban látni. Nem biztos, hogy a lelkek megtisztulnak tőle, a katarzist nem így értem, hanem úgy, hogy világosabbá válik a világ, amelyben élünk. Tehát valami olyan folyamat ez, mint amikor a matematikus levezet egy képletet.

Igen, mondják, ha nem értek valamit, írok róla egy tanulmányt, ha nagyon nem értem, akkor egy könyvet. Erről van szó a drámaírónál is? De ez a tudomány, nem művészet.

125