Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Albert Zsuzsa: Beszélgetés Hubay Miklóssal

Csak a körülményeket tudom mondani, de keresem a hasonló körülményeket más drámaírók életében is. Az előbb azt mondtam, hogy Szigligeti emléktábláját olvasva, mondjuk a íuszerkereskedőhöz menet - mert azon az utcán volt, a garasos hídnál, és egy első szóra ugró kisfiú, hogyha otthon valami kell, akkor elszalad a fűszereshez - módom volt sokszor elolvasni. Valóban, mindig megálltam, mert a gyerek számára minden nap először látott csodák tömegét hozza, egy emléktábla, valami, ami betört az életembe, ezzel a szózattal. Apróság? Persze, hogy apróság, de tudjuk - Freudtól is tudjuk, és azóta már emelt fővel merjük vallani -, hogy gyerekkorban minden apróság a későbbi tájékozódást nagyon nagy mértékben meghatározhatja. Prousttól is tudjuk, hogy az infinitézimálisan piciny elem, egy gyerekkori emlék, a lehető legapróbb mozzanat az emlékekben, később milyen meghatározó lehet. Persze az egész XX. század tele van ezzel. Aztán az új fizika megtanított arra, hogy a lehető legapróbb elem, milyen hatalmas tud lenni erőben is, pusztító erőben is, a természetben. Tehát mondjuk, egy Szigligeti-emléktábla. És miért ne? Egy városnak az atmoszférája. És egy város, ráadásul - és ez lényeges - kritikus pillanatában. Egy város, amelyikben mindenki magyarul beszél, de a város mégse magyar. De hatéves koromtól folyton azt a gondot hallom otthon, hol tanulhat magyar iskolában? Mohó érdeklődésű könyvmoly voltam. Nyilvánvaló volt ez a gond, hogy hol tanulok tovább? A húszas évek elején már nem volt magyar gimnázium Nagyváradon. A fehér papokat akkor zárták be, költözött a szertár, láttam is az Úri utcában. Vitték át a határon Magyarországra.

Tehát egyszerre lenni egy magyar környezetben és ott veszélyben érezni a tanulást, a nyelvet, ez beoltja a gyerekbe a válság-élményt. Gondolom, hogy ez a válság-élmény hozzá tartozott. Ezért maradt meg legjobban az utolsó sor a Szigligeti-márvány- tábláról a fejemben: „míg magyar él”. Tehát ebben már az a „sír, hol nemzet süllyed el” ez, mint esély, ott van. Tehát a veszélyeztetettség. És hogyha utána hetven évvel, emlékszem, tavaly, visszamentem Váradra és kerestem az Eminescu utcát, s nem tudtam pontosan, melyik lehet az, vajon a Sail Ferenc utca, vagy a Szaniszló utca, vagy az Úri utca. Nem mertem a Fő utcán senkit megszólítani, mert féltem, hogy rendre utasít, hogy ne beszéljek magyarul. Amíg aztán megláttam egy magam korabeli bácsit, attól meg mertem kérdezni, és az kedvesen meg is mondta, hogy hol van. Tehát a válság-érzet nem is volt irreális. Valószínűleg ez a válság-érzet is hozzá tartozik.

Amellett az, hogy a legnehezebben olvasható, és legkevésbé olvasott formával, a dráma formával, hamar találkoztam olvasmányaimban. Minden könyv kevés volt az olvasói mohóságomnak. Ennek az egyik eredménye az volt, hogy az otthon meglevő könyvekből hál’ istennek, volt Petőfi, volt Arany, és volt Madách, ezekből a versek mind megmaradtak, máig betéve tudom, mert nagyon sokszor olvastam el, mert nem volt más. A verseket így is kéne tudni, tudnunk, minden verset. En azokat tudom, amiket otthon olvastam akkor. Nevelőapám a Biharmegyei Múzeumi Egylet vezetőségi tagja volt. A nyáron teniszpályáktól, télen korcsolyapályáktól körített kis múzeum épületében ott volt a sok összehalmozott múzeumi tárgy mellett, három lezárt szoba is. Itt könyvek voltak. Az egyikben a Bölöni könyvtár. Valamelyik Bö- löni könyvgyűjteménye. A másikban azt hiszem Ipolyi Arnold vagy Schlauch Lőrinc, nem tudom, valamilyen főpapi könyvtára, ömlesztve. A harmadikban, ugyancsak jóformán ömlesztve, a Biharmegyei Úri Kaszinó könyvtára. A Kaszinót nyilván kilakoltatták a románok. Valami mást rendeztek ott be, és a maradék könyvet pe123