Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Mile Zsigmond: Vadászok
MILE ZSIGMOND Vadászok FEKETE I. ÉS KITTENBERGER K. EMLÉKÉNEK Mozdulatlan a vidék, csak a levelek mocorognak az erdőszéli fákon, nem tudni, a szellő ingatja-e őket, vagy a friss aranypor pergése, melyet a nap bőkezűen szór mostanság, lévén október... holló röpül az égmennyezet alatt, korrogása az egyetlen hang, a vadász követi a szemével, amíg követheti, amíg a hegyek irányában el nem tűnik, „reményünk madara” - suttogja, majd elhajítja a makkot, amit addig farigcsált a körmével, és föláll a rönkről, amin ült, roppan a csontja, felszisszen, sejlik az ütés, a legnagyobb, ami a derekát érte, és a verőlegény izzó szeme a sötétben, elhessegeti az emléket, inkább nyújtózik, arcát fürdeti a langyos fényben, amikor kinyitja a szemét, fakorona ága-bogát látja s a felhőtlen kék eget, majd a hegyeket s végül a gyümölcsterhes kökénybokrokat a bakancsa előtt, mosolyra fakad: a Teremtővel szembesül, benne gyönyörködik, az O lelke lebeg itt... elindul a vadász, az erdőszélt elhagyva, az árkot átugorva kilép a mezőre, finoman trappol, térdzoknijáról lesöpri a csim- paszt, azután rágyújt, úgy vág a dűlőútnak, a hajnal derűs reggelbe fordult rég, a szárazfüveken bőséges harmat csillog, vakítóan, mint a drágakő, lassan issza föl a nap, a mindent bearanyozó nap, könnyű, fűszeres illat leng, szimatolja a vadász, a fagy szorításából kiengedő föld illata ilyen tavasszal, kikeleti puhaság és könnyűség a levegőben, rigók viháncolnak, már-már megszólal a kakukk, vándorkedvet érez a vadász, nevetve sóhajt, jól ismeri ezt a varázslatot, a hetyke lánymosoly sejlését a komoly, idvezülni készülő arcon, meglepik az emlékek: Kácsalja, csillámló víz, babahaj fű, kislibák, Erzsiké tündérszép szeme, a szorítás a mellkas közepén... körmére ég a cigaretta, elpöcköli, erősen a földbe 69
