Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Keszthelyi Rezső: Tavaszidőn

A park lenti határa felé tartottunk, kellemesen váltakozó fák és bokrok között a még mindig árnyék nélküli világosságban. Ekkor találkoztam össze sorra a hajdani ernyős tulipánfával, tibeti selyemfenyővel, szomorúkőrissel, az egykori juharral és szillel majd az időtől hatalmas, remetenyugalmú három platánnal, ahogy minden mindegyikük meg-megrezdül, és hamvas derengést szór maga köré - örökszépben tartva, immár mindig seholban.

Hirtelen reccsenés intette tekintetemet oda, az ösvény murvájára. H. téblábolt ott fekete lakkbőr papucsában. Meghökkentem, mert akként tűnt elő nekem, mint aki merőben váratlanul van jelen a murvával hintett ösvényen; látni láttam ugyan valahol az alakját, de nem a közelemben, csak én egyedül voltam mostanig a fák közepette.

H. egy darubogarat kezdett ösztökélni sétapálcája hegyével, miközben száját kerekítette:

Az emlékek - ahogy elvarázsolt hercegekként virágzó hangacserjék között sétálnak, szirmok privo de senso színében.

És miután a darubogarat a fűszálakig biztatta:

Ha óhajtja, barátom, andaloghatunk még tovább, fel, a rózsakertbe. Tudom, régóta szíveli.

A rózsakert a park felső szegélyéhez tartozott, téglalap idomú teraszként, melyre néhány lépcsőfok vezetett a kaptatót keresztező, finom kaviccsal takart és sövénnyel övezett útról. A lanka felőli oldalán almafák sora, elvirulóban. Vele nyílegyenesen párhuzamos, hamvaszöld levélzetű zsályasor, lándzsaegyenesen felmagasodó, rózsaszín virágaival. Szemközt, az emelkedőn, gyér nyíres, benne imitt-amott szelídgesztenyefa; derékmagas kőpalánk védte földjüket a csuszamlástól. A résekből vadvirágok feslet- tek ki hol fürtökben, hol árván, és élték ösztönük színeit. Az ágyásokat, melyek mindegyikében négy rózsatő volt, dióbarna kőlapokból kirakott kisutak választották el egymástól. Ilyeneken lépkedtünk a rózsakert végéig, ahol lombfedél állt, egyik széléről ívelő lépcsősorral emelve a kert fölé. Alant, a szögletben, kőpad, szürkésbe vénhedő; lábazatában gyöngyén vésett borágak. Jólesően letettük rá magunkat.

H. kihúzta a köntöse zsebéből a kendőt, és lepaskolta lakkbőr papucsáról a rátelepedett port, aztán, merthogy nem volt háta a padnak, a sétapálca gombjára támaszkodott összefonott markával. Elégedetten. És ő is szemlélődött, akárcsak én, a még mindig árnyéktalan világosságban, és a hangulatunkra ereszkedő nesztelen- ségében.

Kivártam, vajon miket történnek pillanatnyi érzelmeim? Nos, nem történtek semmi történhetetlent. Csak vágyódni vágyakoztak. Meg is kérdeztem magamban: Vajh, hova? Holott, a magam szerepében, jól tudtam: kifelé az én hol vagyok, hová legyek állapotom talányából. De mivel ők nem kutakodtak, ragyogott a lelkületem.

H. futó pillantást vetett rám, oldalvást a rózsakertről:

Én sose mozdulok ki innen, mármint onnan, ahol éppen vagyok. Magamból másokba. Helyemből különbözőbe. Ha mást éppen nem is, csak borotválkozni óhajtok ide. Érkezik a borbély, valamily emlékezetben otthonossá vált úzusnak köszönhetően. Hozza magával pamacsát, habtányérját, borbélykését, kendőjét. Nem kacoroz soha, igazából meg se jelenik. Am beszélgetünk annak helyében. És ez az, ami nekem szívből jövő, a nem hallható terefere apróságok csillagzatáról és a csillagzatok limlomáról. Ez az egyik olyanom, aminél nem lelek egyébkor ennél fon98