Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Keszthelyi Rezső: Tavaszidőn

Mire én:

Ha csatlakozom elmefuttatásához, és továbbviszem, akkor azt kell hinnem, hogy a szóban forgó felfoghatatlanunk a mi, földi halandók gondolati formája szerint: lélek, aki végtelen, következésképpen se tere, sem ideje. Eme kettőt valamilyen módon érzékelhető láthatóságaira ruházta rá, az ő sorsuk nélkülözhetetlene a tér és az idő, tágulva-szűkülve, illetve hosszabbodva-rövidülve - és velük keletkezőben, velük elmúlóban.

H. felemelkedett a karosszékből, megropogtatva egyenesített a derekán, miközben mosolyra húzta a száját, ám inkább gunyorosan, mintsem elégedetten:

A, igen, és ne nehezteljen, amiért magamhoz vonom személyét. Mi, a botcsinálta elmélkedők, felelőtlenül bohóckodhatunk fantáziánkban, ahol bármi igazzá válhat, még a lehetetlen is. Az ön fordulatát hasznosítva: a még gondolatnélküliségünket gondolati formák révén iparkodunk önnön természetébe varázsolni, hogy mond- hatóvá, közölhetővé váljék, holott közhelyként tudjuk: a világ nyelveinek sokasága és sokfélesége nyilvánvalóan mutatja, hogy szó és dolog nem fedi teljesen és szükségképpen egymást, hanem jelkép a szó. Igen ám, de mit testesít meg a szó, azaz a gondolati forma? Bizonyára nem az eredetileg valamit, hanem ismételgetem: annak valamely rajta kívül keletkezett, olykor tudatos, de legtöbbnyire tudattalan képzetét, hacsaknem kísértetét, hisz’ hogyan is tehetne eleget tökéletesen egy szószimbólum annak a legbelső alkatnak, esetünkben a felfoghatatlannak, amelynek, akár a világ, jómagunk is csupáncsak ábrázolatai vagyunk. És olyan híd pedig, amely közvetlenségéhez vezetne minket, nincs.

H. karosszékébe huppant, és megadóan sóhajtott. Én meg helyeseltem:

Es akadnak olyanok, akik még messzebbre merészkednek: állítják, hogy ugyanígy egész ösztönéletünket, érzéseink, érzeteink, érzelmeink, indulataink, gondolataink játékát sem ismerjük igaz mivoltában, kizárólag képzetként. Ekként jogosnak tetszik hát a föltevés, hogy maga a felfoghatatlan is csupán egyik, bár legáltalánosabb jelenségformája egy számunkra teljességgel kibetűzhetetlen észképnek.

H. csak nevette a dolgot:

Bravó, barátom! így aztán már több fonalat is legombolyítgathatunk eddigi diskurzusunkról, szépen, kíméletesen bánva velük, mert igencsak kényesek. Itt van mindjárt ez: a teljes élményt, ha részesülünk benne, ha megtapasztaljuk, képtelenek vagyunk tudtára adni bárkinek, még akár jómagunknak is, mert reménytelen erőfeszítése lenne értelmünknek fogalomvilágába plántálni. Hol lelhető hát bennünk a teljes élmény? Hol bújik meg, ha az értelmünkben nem? És akkor mivel az észlelet? Mily felfoghatatlan, nemde? És milyen mulatságos! Az, hogy éppen a legtöbbjét tehetetlen elérni eszével és nyelvével kifejezni az emberi lény! De félre a tréfával! Olybá tűnik, hogy amikor megtapasztaljuk alanyi létünk kiteljesedését, ennek a kiteljesedésnek az élménye távol esik felfogóképességünkön, mondhatjuk talán líraibban és egyszersmind továbbra is nyakatekerten: létezésünk ama felfoghatatlan fundamentumán nyugszik, akiről diskuráltunk eddig. És egészítsük ki ezt, a magunk kívánalma végett: az ő egyik töredékeként vesztegel ott. És ezen a töredéken éljük végig, többé-kevésbé megfelelő, illetőleg érthető, valóban az életünket.

H. váratlan olyan lett, mint a fancsali feszület:

Meg kellene zabolázni a hadát az ilyen tudálékos kérdéseknek, ámbár megesik, hogy javára van a képzelőerőnek.

93