Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Varga Klára: Királylány
Az állomásnál át kellett menni az elkoszolódott, sötét, csupa rozsda aluljárón, és aztán következett a kertváros, a hatvanas-hetvenes években épült sátortetős házakkal és néhány formátlan, fagyirózsaszínűre vagy tintakékre kikent nyolcvanas-kilencvenes évekbeli monstrummal, terjedelmes kertekkel. Keresztutcák sora végelát- hatatlanul. Elsőre, ahogy bepillant az ember némelyikükbe, úgy tűnik, szabályos rendben sorakoznak egymás után a házak is, a kertek, a kapuk. Pedig csak a fantáziátlanság, a belső lefokozottság, a falanszter szellem teszi őket egymáshoz hasonlóvá, szinte felcserélhetővé. Meg az, hogy ugyanolyan lehetőségek és lehetetlenségek közepette épültek. Nem az építési terv határozta meg egy-egy ablak vagy ajtó méretét, nyersanyagát, a kertkapu formáját, hanem az, hogy milyen alapanyagot, bontott holmit lehetett beszerezni, kivel mit tudtak összefusiztatni maguknak a háztulajdonosok. Bontott pozdorja ablakkereteket a helyi háromcsillagos szállóból, alumínium rudakat valamelyik fémműből, szegecsekkel együtt. Munkaidőben, hátul a műhelyben kókányolt kovácsoltvas rácsokat a húsfeldolgozó vállalat karbantartóitól. Csálé rozsdás vasak, málló betonok, kusza vezetékek mindenfelé, ez a Kádárkor öröksége. Néhol a még korábban félig lebontott vályogház bomló teteme is. Rombolni, takarítani, rendet tenni, elszállítatni ma olyan drága, annyi munka, szinte lehetetlen. Talán nem is jár nekünk...? Talán az, ami szép, ami igaz, ami pontos, ami olyan erős, olyan biztos, hogy könnyű tőle a szív, az sem járt, úgy hitték, azoknak, akik beletanultak, beletörtek a szociba. Túl drága lett volna, túl messzi, elérhetetlen. Nem érdemelték meg! Olyan véghetetlenül hosszú volt a kertváros, Manci néni házáig vagy három busz húzott el mellettem. Végül befordultam egy ugyanolyan utcába, mint a többi, megálltam egy összekókányolt, elrozsdált egyenkapu előtt, amely mögül dundi leveleiket nyújtogatták felém a gyümölcsfák. Korai alma, körte, ringló, minden éppen akkor érett. Futórózsák, parkrózsák, kicsi bokorrózsák, alig látszott tőlük a keskeny betonjárda végén a kádárkori tucatház homlokzata. Manci néni kibukdácsolt elém, olyan kis madárcsontú öregasszony lett belőle, összeesett, mint az állni hagyott tojáshab. Csak az öblös hangról és a még mindig primadonnás vonásairól ismertem. Ahogy háttal imbolygott előttem befelé menet, figyeltem a haját a tövénél. Nem volt kikopva a forgónál, ahogy a legtöbb öregasz- szonynak, és nem is őszült. A vaskorlátba kapaszkodva megmászta a nyitott, apró veranda betonlépcsőjét, és egy irdatlan méretű, éjsötét hodályba vezetett. Számtalan ajtó nyílt belőle. Előszobának használta nyilván az álmennyezettel és belső, semmire nem való kuckókkal vagy talán beépített szekrényekkel szűkített teret. íme, az eleven Kádár-korszak! Nagyzol kifelé, kifűthetetlen, hatalmas hodályt épít összecsent, fölösleges nyersanyagokból, de a tágasság élményétől mégis fél, és inkább pat- kány-lyukacskákba búvik - a saját otthonában is. Manci néni máris sokkolt. Mit lambériázik, hodályozik itt! Hát nem ugyanabból az erdélyi nemesekből lett hivatalnokcsaládból származik, ahonnan én? Hol a ragaszkodásunk a múlthoz, hol a örök, konok különállásunk, aminek a legkisebb mozdulatban is meg kell nyilvánulnia? Manci néni arcán titokzatos mosollyal áttaszigált a teljesen jellegtelen konyhán egy csupa üveg téliesített teraszra. Csálén kifúrt alumíniumkeretekkel, alumíniumszegecsekkel rögzítették az üvegtáblákat, így jött létre egy régi kastély télikertjének a szocialista karikatúrája és egyben egy budoár karikatúrája is. Mert az egyetlen összefüggő 83
