Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Molnár Miklós: Freud papa színt vall
Egyelőre halvány sejtelmünk sem lehet róla, mi mindent és ki mindenkit fog maga alá temetni. Egyrészt tehát sok zsidó számára az volt az egyedüli kiút, ha belép a Kommunista Pártba, mint az egyetlen következetesen náciellenes szervezetbe. Lieber rot, als tot, ugyebár.” En inkább meghalok, de nem leszek vörös, robbant föl bennem egy újabb habos torta. „Másrészt viszont sokan végleg leszámoltak Európával, és az amerikai demokráciára voksoltak. Meg lehet érteni őket is, akik kivándoroltak Amerikába, mert ott, ha akartak, lehettek zsidók, de ugyanúgy lehettek nem-zsidók is, és ha volt bennük egy kis életrevalóság, »megcsinálhatták a szerencséjüket«, ahogy mondani szokás. Harmadrészt voltak olyanok is, főként falusi meg kisvárosi zsidók, ilyeneket talán maga is ismer, akik visszamentek a lakóhelyükre, hogy átvegyék az apjuk üzletét, már persze ha el nem államosították az orruk elől. Nem nosztalgiából mentek »haza«, mintha annyira hívta volna őket »szöcske, ökör, torony, szelíd tanya«, ahogy Radnóti írta, bár talán azért is, hanem inkább a gravitációs tehetetlenségükben.” Talán mégis hívta őket erdő, fiittyös gyümölcsös, szőlő és sírok. Meg Vörösmarty Mihály... „Terepszínűvé asszimilálódtak, magyar lányt vettek feleségül, abban a meggyőződésben, hogy a náci szörnyűségek többé nem ismétlődhetnek meg, a fiukról meg már senki sem fogja tudni, hogy zsidó származású. Akadtak köztünk olyanok is, akik a halál közvetlen közelében az emberiség tö- kéletesíthetőségéről, az emberi faj hivatásáról, »a szív kötelességeiről«: nagylelkűségről , szeretettől és emelkedettségről beszéltek. A magamfajta javíthatatlan humanista, persze csak módjával, bízik az emberekben, és csak azért néz hátra, hogy nyugodtan nézhessen előre. Mert a zsidó várakozást Auschwitz sem olthatta ki, inkább egyetemes szintre emelte, »spiritualizálta«. Az én várakozásom középpontjában azonban nem a zsidóság archaikus reménykedése áll. Szégyennek tartanám hinni olyan istenben, aki, mint Mózes ötödik könyvében olvassuk, efféléket parancsolt: »Es megemésztesz minden népeket, kiket a te Urad Istened ád tenéked; ne kedvezzen a te szemed nékik, és ne tiszteld az ő istenüket, mert tőröd volna tenéked az.« Nem kérek abból a részrehajló, különbejáratú istenből, aki »megesküdött Abrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy megadja tenéked a nagy és szép városokat, melyeket nem te építettél, és minden jószággal megrakott házakat, melyeket nem te raktál, és az ásott kutakat, melyeket nem te ástál, a szőlő- és olajfahegyeket, melyeket nem te ültettél«. A döntések, amelyekről beszélek, mind Auschwitz utáni kényszerdöntések, a túlélők kényszerdöntései voltak. Egyénileg minden ilyen döntés elfogadható és igazolható, de Auschwitz után már soha többé nem lehet »holtbiztos« egzisztenciális döntéseket hozni úgy, hogy időnként ne gyötörje az érintetteket a kétség: nem lett volna jobb mégis Amerikába vagy Izraelbe menni? Vagy nem lett volna jobb otthon, mármint itthon, Magyarországon maradni, és belépni a Kommunista Pártba, ahol tárt karokkal vártak bennünket: »Forró szeretettel köszöntjük pártunk tagjai között a büdös zsidó elvtársakat!« Fel tudja fogni, milyen az, mikor az ember soha nem élhet önfeledten, mert örökké készenlétben muszáj lennie: hátha nem is igaz, hogy életben maradhat, hátha egyszer csak érte jönnek, hogy korrigálják a tévedést? Mikor az ember minden második éjszaka arról álmodik, hogy elhurcolta és megölte a Gestapo, és valójában már 76
