Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 1. szám - Gángoly Attila: A túlvilágkutató hagyatéka

görög ábécé alapján). Ugyanilyen bizonyos volt, hogy a merész, sőt istenkísértő rajzolónak a csillag középpontjában kellett ülnie, különben óhatatlanul elvéti az arányokat.

Akkor jutott eszembe, hogy unokabátyám valahol leírta: a boszorkányszöghöz hasonló ábrát a Zóhárból másolta ki, és Simon bar Joháj17 csillagának nevezik. (Meglepő, hogy egy Haller — aki beszélgetéseink során egyszer sem adott hangot filoszemita érzelmeinek - milyen felfokozott érdeklődést tanúsított a zsidó misztika iránt, mellőzve a keresztényt.)

Szerencsére halványan emlékeztem rá, hogy a Széf er Ha-Zóhár egyik ronggyá olvasott példányát az utolsó előtti ládába csomagoltam, így aztán sikerült megtalálnom, sőt az említett csillagot is fölleltem az illusztrációk között. Őszintén szólva a vaskos kötet épp ott nyílt ki, s ez nem is csoda, ismerve unokafivérem cédulázó-jegyzetelő módszerét.

Ám különös dologra derült fény, ahogy tüzetesebben szemügyre vettem a Simon rabbinak tulajdonított csillagot. Összehasonlítva a toronyszoba padlóján lévő rajzzal, láttam, hogy Titusz az eredeti ábrát hieroglifákkal és (talán) iráni jelekkel egészítette ki. Nyilvánvaló volt: nem félt ötvözni a zsidó hagyományt néhány óegyiptomi és perzsa elemmel. Más szóval, a hittudósok által annyit kárhoztatott szinkretizmus „vétkébe” esett.

Valójában nem is hatágú csillagról, hanem két olyan háromszögről volt szó, amelyeket mértani pontossággal kellett egymásra helyezni, úgy, hogy az egyik fölfelé, a másik lefelé nézzen, mintha összecsúszott tükörképek lennének. A cifrázatot és a betűket már említettem.

Befejezve a rajzot - a gyakori rekonstrukciók következtében megmaradt nyomok szerint -, ott ültem az aprólékos gonddal kidolgozott ábra kellős közepén. Természetesen arra számítottam, hogy valami történni fog. (Még mindig nyugtalanított, amit unokabátyám a csillag megsemmisítéséről írt, mihelyt veszélyben érezte magát, mert - amennyire a kabbaláról hallottakra visszaemlékeztem - az efféle ábrák tönkretétele a szellemek támadását nem föltartóztatni, hanem épp előidézni szokta.)

De nem történt az égvilágon semmi.

XXIV / A „SIVATAG"

Már ott kuporogtam egypár perce, mikor eszembe jutottak a Titusz jegyzeteiben olvasott „bűbájos igék”. Annak idején ösztönösen felírtam őket, s most feltápászkodtam, hogy megkeressem a noteszomat. Meg is találtam a földszinten, s visszatérve a csillaghoz, komoly, bár kissé rekedt hangon kimondtam - pontosabban fölolvastam a jegyzetfüzetemből - az orientális ízű szavakat.

A következő szempillantásban rendkívüli tünemény vette kezdetét. Arccal a keleti falon lévő tojásdad ablak felé ültem, így minden fizikai változást jól láttam. A Jáfet-lencséről fokozatosan eltűnt a fehér homály, s nem kis megdöbbenésemre napsütötte tájat pillantottam meg - noha Erdélyben sötétség honolt a nyár végi éjszakában! A falióra szerint néhány perccel múlt tizenegy.

64