Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 6. szám - Gróh Gáspár: A "komp-ember" hite (Szabó Dezsőről)

melyet a szét- és összezavart faj fia kihallott az élet minden sóvárgásából. És felhalványult leikébe a sejtés: nem lehetne-e a magyar katolicizmus reneszánszával megteremteni ezt az egységet?”58

Különösen érdekes, hogy ez mindenféle rend ellen lázadó fiatalember milyen elszántan hirdeti a dogmák nélkülözhetetlenségét: „Végtelen sóvárgás volt bennem: találni egy nagy egységet, melyhez hozzátartozhatnék, melynek segítségével meg lehetne oldani azokat a végzetes magyar problémákat, melyek mind parancsolóbban kísértettek fel látóhatárom szélén.”39 - írja. A kijelentés jellemző és igaz az íróra, de az adott időszakra vonatkoztatva csak az első felét fogadhatjuk el fenntartás nélkül: azt, amelyikben az egységet sóvárogja. Annak azonban nincs nyoma, hogy a maguk valóságában már ekkor foglalkoztatták volna azok a „magyar problémák”, amelyeket utóbb oly élesen exponált, s amelyekre évekkel később aztán valóban a Párizsban és Párizstól kapott invenciók birtokában keresi a megoldást.

A Párizs-élmény az írói pálya alakulásával maga is átalakul. Utóbb a Nyugat, a polgári világ ideálképévé válik. Abban, hogy Szabó Dezső számára Párizs idővel más jelentést kap, mint akkor, amikor találkozott vele, Ady Párizs-élményé- nek alighanem döntő szerepe volt, amelynek nyomán Párizs a modernség és a demokratikus szabadságjogok mintájaként jelent meg. De az Életeim alapján inkább úgy tűnik, hogy ösztöndíjas évében Szabó Dezső a francia vidéket és a középkort fedezi fel, a keresztény-konzervatív, a nemzeti érzést, hagyományt őrző eszmék hatnak rá. Mi több: meglátja a demokrácia betegségeit, és viszolyog attól a liberalizmustól, amely már nem felszabadító erő, hanem csak egy különböző érdek- csoportoknak a maguk befolyását körülbástyázó ideológiák közül. Azt kell gondolnunk, hogy Szabó Dezső döntő élménye a katolikus Európával való találkozás volt. Olyannyira, hogy ekkori élményeit felidézve évtizedekkel később is előtör belőle egy majdhogynem saját teológiájának tekinthető elmélkedés - amelyből csak maga az Isten hiányzik.

Az egyik legrégibb párizsi templomába napokon át elragadtatva hallgat egy leánykórust. A maga módján őt is megérinti valami, ami mások számára alighanem misztikus élmény volna. Az ő racionális-teoretikus lényének elragadtatása más természetű. „És amint az aránylag üres templom leghátsó padjában ülve az énekek átmostak fényes fehér hullámaikkal, megint fejest ugrottam egyik alaptűnődésembe. Nem lehetne-e megépíteni az emberiség szolidaritását nemcsak a térben, hanem az időben is? Keleti hitek, művészetek, filozófiák, egyiptomi kultúra, görög-latin hit, kultúra, filozófia, életforma, katolicizmus, középkori életforma, humanizmus, reneszánsz, protestantizmus, feudalizmus, monarchia, felvilágosodás, respublika, demokrácia, a két Amerika régi hitei és művészetei stb. stb.: mind száz- és százezer, millió és millió emberi lélek szükségeiben, mély szerves életérdekeiben gyökereztek, és mindeniknek volt valami pozitív hozadéka az emberiség számára. Nem le- hetne-e pozitívumuk egyetemes megmutatásában megteremteni az emberiség idői szolidaritását...” - teszi fel a maga elképzelését rejtő kérdést, majd kifejti: nem egy dilettáns eklektikára gondol, hanem a rész-hitek, rész-vallások fölé emelkedést. Azért, „hogy szétrontsuk magunkban azokat a vak korlátokat, melyeknek nyomo- rítóan szűk ketrecéből egyes korokat a magunk korának szempontjaiból, hiteket a mi nem hitünk látásából, életformákat s az emberi együttélés életrendszereit a magunk szükségeiből, érdekeiből és elfogultságaiból ítéljünk meg.”40

92