Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Gróh Gáspár: A "komp-ember" hite (Szabó Dezsőről)
désregényében. „Mind elemi, mind gimnáziumi tagozatában az egyház tartotta fönn, de nyoma sem volt benne annak a kegyeskedésnek, amely az egyházi iskolákat sokhelyt - még Nyugaton is - mindmáig többé-kevésbé jellemzi. Az egyházi iskolák örök kísértése, hogy sokszor a valláson kívüli tárgyakat is a felekezeti elfogultság és merev dogmák besulykolására használják föl. Ezáltal vagy beidegzetten elfogult s gyakran korlátolt ítélőképességű embereket nevelnek, vagy - erősebb elmék esetében - oly mérvű ellenállást szítanak föl, mely egy életre elegendő gyanakvással és indulattal oltja be őket mindazzal szemben, ami a vallás köréhez tartozik. Az egyház és a vallás újkori nagy bírálói Voltaire-től Nietzschén át Gide-ig szinte kivétel nélkül ilyen bigott egyházi iskolákban nevelték. Immár némi távlatból tekintve vissza, a református iskolák legmaradandóbb érdeme talán az, hogy nagymértékben el tudták kerülni a hitbéli buzgóságnak ezt a buktatóját. Még a századforduló táján is neveltjeik közül olyan nagy forradalmi egyéniségek, mint Ady, Móricz, Szabó Dezső, ha eltávolodtak is a hivatalos egyháztól, s annak formális tanításától, sohasem tagadták meg azt a szellemiséget, mellyel a zilahi, debreceni, pataki, kolozsvári ősi iskolák oltották be őket.”9 Ez a szellemiség maradandóbbnak bizonyult, mint az a hit, amelyikre épült. Pedig azt kellene feltételeznünk, hogy Szabó Dezső kálvinizmusa mint hit is roppant erős kötés volt. Felmenői közt, rokonságának körében számos református lelkész akadt, egyik bátyja lelkész volt. (Igaz, hogy őt a családfő - az Életeim tanúsága szerint - bottal kergette erre a pályára, és később íróvá lett fiának is az egyházi pályát javasolja, mint olyat, ahol sok az összeköttetésük.) Ifjú korában Szabó Dezső több nyarat töltött lelkész bátyjánál, környezetében beható és egyúttal lesújtó ismeretekre tett szert a korabeli lelkésztársadalmat illetően. Az elsodort falu jellemzően karikatúraszerű tablója a részletek túlzása ellenére abban pontos lehet, hogy az általa látott, hit és hivatás nélküli lelkészvilágban nem az Evangélium hirdetése, hanem a megélhetés kérdése állt a papi gondolkodás középpontjában. Ez a tapasztalat befolyásolhatta a mag hitének elvesztésében is, illetve abban, ahogyan ezt ellenállás nélkül elfogadta. E kiábrándító kép ellenére (ami némileg cáfolja, hogy csak kiábrándító lett volna!) az ifjú Szabó Dezsőben több ízben is felvetődött az a gondolat, hogy maga is egyházi szolgálatot vállal. Első legációjára emlékezve így idézi fel egykori gondolatait: „Mikor felfelé mentem a katedra lépcsőin, éreztem azt, ami mindig megismétlődött bennem, mikor a szószékre mentem. Nagy megtisztulás, széles szárnyak kibomlása a tartalma ennek az érzésnek, s az a sajátságos érzés: hogy voltaképpen pap vagyok, született pap, ez életem természetes iránya, élettermésem sajátos formája. Mindig nagyon szerettem prédikálni, s még 1915 nyarán is többször láttam el istentiszteletet Lécfalván, Nagyborosnyón, Cófalván.”10 Vagyis akkor, amikor már régen túl volt hitetlensége fölismerésén. Még egyetemi tanulmányai előtt a debreceni református teológia igazgatójánál levélben hittérítőnek jelentkezik Dél-Amerikába11, amire nem csupán a hitének terjesztésére való elhivatottság készteti, hanem nyomorúságos, kilátástalan helyzete — és kétségkívül erős vonzalma a szónoklás, mások életének fölrázása, valamiféle közösségben való föloldódás iránt. Ebben az időszakban házi tanítóként Buttler báró- éknál Nógrádkelecsényben tervezgeti jövőjét: „Egy este elmondtam, hogy az egyik lelkem milyen megújuló nosztalgiával unszol, hogy pap legyek. Hogy már sokszor 80
