Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - Baleset a kék tavak között
létről jöttek, hiába, hogy bizonyos mértékkel mérve itt egyszerűek és szegények voltak. Úgy ítélkeztek ők, úgy mulattak, mintha messze modern világból csöppentek volna vissza gyermekkoruk kisvárosának megmosolyogni való életébe. Biztonságuk és fölényük olyan pimasz lett rövid idő múlva, hogy már bosszankodni kezdtem. De arra igen, arra jó volt, hogy megismerjem Zita helyzetét az idegen környezetben, mely, hiába mulattak rajta, mégis szorongató volt. Zita a villa emeletén, az egyik sarokszobában lakott. Egyik ablaka keletnek nézett, a másik délnek. Megszokta a koránkelést és bár ezeregyszer módja volt rá, hogy ellustálkodjék, ameddig akar, képtelen volt rá. Nemegyszer itt állva az ablakból figyelte a napfelkeltét. Megállapította, hogy a napfelkelte itt merőben másmilyen, mint Kazincbarcikán. Ott mindig pompás színjáték előzi meg, nagy készülődés, aztán álmosan felemeli hátát a horizonton. Itt egészen meglepő. Rendszerint acélszürke derengésből szinte robbanásszerűen tör ki és már fehér izzásban ölnyi magasan ül a hegyek fölött. Sugarai hegyes nyílként lövellnek be a szobába. Az az ismert tűzijáték, az itt az alkonyaté. A város szélére épült villa ablakából tágas teret lehetett belátni. Hatalmas félkört a medencéből, melybe a város épült. A kazincbarcikai családi ház ablakából ha kitekintett, ólakat látott, faházat, aztán a kiskertet, hallotta a reggelijüket követelő malacok sivítását. Ott is ott volt a kerten túl a szép táj, de ritkán emelte olyan magasra a tekintetét, mert elég volt az udvar és a kert, hogy egy csomó háztartási gondját eszébe juttassa. Itt az ablak alatt néhány autó befogadására alkalmas garázst látott, aztán egy jókora kertet, amelyben nem voltak ve- temények, de nagy erőfeszítéssel arra törekedett, hogy kis park illúzióját keltse. Zita nem állhatta meg, hogy ezen az erőfeszítésen kicsit el ne mosolyodjék. Pedig el kellett ismernie, hogy tiszteletreméltó a törekvés. És a világért sem akart még gondolatban sem rosszmájú lenni. Eszébe jutott, hogy ő sem akárki. Rég nem volt semmi apropó, ami ezt eszébe juttassa. De itt többször eszébe jutott, hogy egy miskolci ügyvéd leánya sem akárki. Egy szabadelvű miskolci ügyvédé, aki annak idején megengedhette magának, hogy pártonkívüli programmal fellépjen képviselőnek. Az igaz, hogy nem lett képviselő, de csak a pótválasztáson bukott ki a hivatalos jelölttel szemben. Különös, hogy ez sem jutott eszébe hosz- szú éveken keresztül, de itt igen, és el is mondta Oberschalléknak. Tudniillik, így hívták fia apósát. Ezen a reggelen egyébként rendkívüli izgalom ejtette hatalmába. Két nappal elébb a vacsoránál nagy könnyelműséget követett el. A násza, akit Kurtnak kellett szólítania, megkérdezte, tud-e lovagolni és Misi legnagyobb megdöbbenésére, kétségbeesésére, elsápadására kijelentette, hogy: igen! Tulajdonképpen nem hazudott, mert valaha igenis lovagolt, csakhogy mit tud erről Misi? Valaha... talán harminc vagy - szent isten! - talán még több éve. Igen, több, hiszen Misi elmúlt harminc... valaha igenis lovagolt. Honnan tudná Misi, milyen várakozás előzte meg azt a meghatározott időpontot, amelyben minden este egyszer a híres ügyvéd három szép lánya végigsétált a korzón. Mert nekik korzózni nem volt szabad, de egyszer végigsétálni, azt igen. Felcsillanni, aztán eltűnni, azt igen, csak éppen, hogy ki ne essenek a férfiak emlékezetéből. Miskolcon mindig bőven voltak katonatisztek és ahol katonatisztek voltak, ott 86
