Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - Baleset a kék tavak között
Es szerényen, tartózkodóan, de szívből jövő örömmel, hogy lelkét kiöntheti, az ősz asszony elmesélte ennek az üzletnek a történetét és vele a magáét is, melynek során oda jutott, hogy csak az olyan egyházi összejöveteleken leli és ilyen alkalmakon, ha eljöhet gyönyörködni e műben. Az egykori fogadós két fiára hagyta élete munkásságának gyümölcsét. Egyikre a szálló részét, másikra a kocsmát. De a háború alatt az egészet az özvegy vezette, mert a két férfi természetesen a fronton volt. Az idős özvegy, a fiatalabbik testvér felesége és ő, a szakácsné tengették a háborús években az üzletet. Elsőnek az idősebb testvér tért haza, akit már akkor is szivaros Franznak hívtak. Es akkor ők ketten, a szivaros Franz és a szakácsné valamiképp nagyon megértették egymást és kettőjüknek együtt mindig remek gondolataik támadtak és kettejük munkáját áldás kísérte. Igen, egész bizonyos, hogy Franz nem ment volna semmire, vagy legalábbis ennyire nem a szakácsnő sokéves tapasztalata és ihlető segítsége nélkül. Munkájukat áldás koronázta. A vendégfogadót újjávarázsolták és a dísze lett a városnak. Kedvelt szállása az idegeneknek. Mindez megtörtént, mire hosszas fogságból hazavergődött az ifjabbik testvér. Hazajött, de éppen csak meghalni. Es akkor... Akkor lépett újra a színre a remegő kezű, reszketeg, de konok öregasszony. Megszületett az agyában a gondolat, hogy Franz vegye feleségül özvegy sógornőjét. Mert az üzemnek egyben kell maradni. E gondolathoz ragaszkodott, megrögzötten, kitartóan. Tán csak a megmeszesedett gyerekben ülhet meg így a konokság. Halni nem akart, míg a frigy meg nem történt. A mi szakácsnőnk vergődött, szenvedett, de nem tett egy szalmaszálat sem a házasság útjába. Nem, mert ezt a szép üzletet kettészakítani valóban halálos vétek lett volna. Az Isten akarta így, szent akaratába belenyugodott, de megfájdult lelkét gyógyítani kellett szüntelen, azért járt, a gyógyulásért a gyülekezetbe, kitartóan, mint a város gyógyforrására a legmakacsabb betegségben szenvedők... Végre, egy napsütéses délután megérkezett Michael Vajda édesanyja. Sosem ismertem, különben sem láthattam az arcát, csak nyúlánk, elegáns alakját és rozsdabarnára festett haját, ahogy fellobbant a kései nap ellenfényében. Mégis tudtam azonnal, hogy ő az. Miről ismerünk meg ilyen közeli országban egy magyar asszonyt? Nem tudom egykönnyen megmondani, de az ember szinte csalhatatlanul felismeri őket. O is minden tétovázás nélkül sietett a mi asztalunkhoz. Feleségemmel összecsókolóztak, mintha régi ismerősök volnának. Leült mellénk és egy cseppet sem kellett erőltetni a társalgást, mint az új ismerősök között gyakran előfordul. Megeredt a nyelve s bármi szaporán beszélt, érezni lehetett, hogy nem győzi kiadni magából felhalmozódott ötleteit és ítéleteit az új és váratlan környezetről, amelybe ebben a városban belekerült.- Oh, hogy örülök ennek a véletlennek. Már nem úgy értem, hogy a balesetnek, persze - sietett hozzátenni de hogy egyáltalában otthoniakkal találkozom. - Hál’ isten, hogy nem lett nagyobb bajod, drágám - megsimogatta a feleségemet -, remélem, alaposan átvizsgáltak a kórházban. Na jó, nagyon jó, most örüljetek a kénytelen szabadságnak, mert én nagyon örülök nektek... Istenem! A nászoméknál lakom. Ott laknak a fiamék is, az ő fiúk, menyük, unokájuk, a nagymama. Három nemzedék, no és még dédunoka is. Igazi patrícius együttlét és kacsalábon forgó villa. 84
