Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 5. szám - Baleset a kék tavak között

dában.” „Riport a jövőről a Jelenések könyve szerint. Vetített képekkel.” „Színesek Inváziója... Kézbe veszik-e a világ kormánykerekét?” „A nap, amely mindent megváltoztat.” „Iránytű a viharos időkben. Út és cél mindenkinek.” „A biztonság és béke kikötője. Élj az örökkévalóságnak!”

Elhatároztam, hogy legalább egyet végighallgatok ezekből az előadásokból, így egy programpontom végre volt az itt töltendő beláthatatlan időre.

Az állomáson megint csak egy automata ragadta meg a figyelmemet. Ez végre ismerős volt. Ha jól emlékszem, a győri pályaudvaron láttam ilyet vagy harminc évvel ezelőtt. Ezzel az automatával fémszalagra lehetett nyomtatni domború betűket. Egy pénzérméért huszonöt betűt. Csomagcímkének lehetett használni, vagy szerény igényű embernek megtette az ajtójára is névtábla helyett. Nem hasonlított egy cseppet sem a többi automatához. Szecessziós külsejéből ítélve lehetett ötven éves és valószínűleg az Államvasutak tulajdonát képezte. Ehhez képest konzervatív is volt. A kezelése pedig komoly munkát igényelt. De legalább szórakoztató volt. Egy nagy óramutatót kellett ráirányozni sorba a kiválasztott betűkre, aztán egy hatalmas vaskart teljes krafttal lenyomni annyiszor, ahány betűt akartam. Nagy ötletem támadt. Elhatároztam, hogy szonettet költők és acélba vésem szenvedő hitvesem számára. Nem ment bizony gyorsan. Elszoktam rég a versírástól. Nem ment valami gyorsan és nem is került nagyon olcsó pénzbe, mert minden huszonöt betű után új érmét kellett bedobni. Mindegy, legalább eltöltöttem vele egy jó órát és munkámban nem zavart senki, nem álltak sorba mögöttem olyanok, akiknek hasonló passziójuk támadt. A szonettel meg is voltam elégedve, de azért nem írom le ide. Őrizze egyedül messze időkig az elnyűhetetlen acélszalag.

Itt volt az ideje, hogy vacsorázni menjek. Eszembe jutott, hogy az ebédről is megfeledkeztem. Pensiónknak örömömre nagyon barátságos étterme volt, vagy tán helyesebb, ha kis kocsmának nevezem. Meghitt régi divatú helyiség, amilyenek apránkint eltűntek a pesti mellékutcákból. A fal mellett köröskörül keményfából készült boxok. Pult és pohárszék, csak ennyi, hogy a Bak-sör reklámját a Cinzano átvilágított vörös betűs hirdetője helyettesítette, a sörcsapot presszógép. Távoli időkből a fal faburkolata fölött ottmaradt néhány szarvasagancs és egy kitömött bagoly. De jelen volt a wurlitzer és természetesen az automata, amiről még szó lesz.

Itt néhány percen belül megismertem mindazokat, akiket olyan okosan bekonferált Róza, a szolgáló.

Elfi a háziasszony lánya a pult mögött állt, és átkönyökölve a pulton olaszul beszélgetett egy fiatalemberrel, aki nem lehetett több 22 évesnél, és nem látszott olasznak, gesztenyebarna volt, és egész fehér bőrű. Kezében valamilyen szódával feleresztett italt szorongatott. Elfi testes nő volt, de arányos és gusztusos. Tekintetének furcsa, kicsit buja kifejezést adott, hogy felső szempilláit mintha ólomsúly húzta volna sosem emelte fel egészen, talán nem is tudta.

Elza, a koromfekete pincérlány fáradhatatlanul közlekedett az asztalok között. Motorszerűen mozgott egyenletes, de tetemes gyorsasággal. Úgy vélte volna az ember, teheteden rabja egy megadott kezdősebességnek. O valódi szépség volt tetőtől talpig és Róza megállapításával ellentétben nem kellett egy cseppet sem törni magát. A férfiak tekintetét mágnesként vonzotta cikázva, mint a

65