Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 1. szám - Gángoly Attila: A túlvilágkutató hagyatéka

Az épület hajszálpontosan olyan volt, ahogy ő hagyta, merőben idegen az erdélyi tájtól, mert - noha a kőalapzat, a tetőgerendák és a kandalló fölött ágaskodó kémény megőrizte archaikus jellegét - úgy megváltozott, hogy joggal tűnt több nemzedék alkotásának. (Sajátos módon csak egyetlen kandalló szerénykedett az egész kastélyban.)

Bár az átalakítások szemmel láthatólag unokafivérem kényelmét szolgálták, volt egy változtatás, amely már akkor meghökkentett, mikor Titusz végrehajtotta, s amelyre sohasem adott elfogadható magyarázatot. Toronyszobájának keleti falába jókora, tojásdad ablakféleséget épített be - alighanem tejüvegből csiszolták -, melyről csak annyit árult el, hogy ősrégi. Talán ázsiai bolyongásai során bukkant rá. Egyszer Jáfet lencséjének titulálta - sose tudtam meg, miért nevezte így s hozzáfűzte, hogy „föltehetőleg az Ararátról származik”. Mindez számomra teljességgel érdektelen volt; az igazat megvallva, unokabátyám rögeszméi akkoriban még nem foglalkoztattak eléggé ahhoz, hogy fürkésszem a titkot.

Utólag viszont azt kívántam, bárcsak megtettem volna, mivel alig rendezkedtem be a kastélyban, fölfedeztem, hogy különc rokonom élete nem a földszinten zajlott, hanem a toronyszobában. Ott tartotta pipagyűjteményét, több száz tudományos és egyéb könyvét, valamint feljegyzéseinek, töredékben maradt cikkeinek paksamétáit, s ott dolgozott a tanulmányain is, melyekhez a gyulafehérvári főiskola könyvtárában gyűjtött anyagot, míg öröklött tüdőbaja ágynak nem döntötte...4

Tudtam, hogy a kettőnk eltérő életmódja miatt néhány módosítást kell majd végrehajtanom - jól felfogott érdekemben. (Ide kívánkozik, hogy Bukarestben én se szégyelltem beülni Eliade vallástörténeti előadásaira - már csak a korszellem okán is -, de attól tartok, összehasonlíthatatlanul kevésbé hatott rám e tudományág, mint tehetségesebb unokabátyámra.)

Mivel nem akartam túlságosan nyomasztónak érezni a világtól való elszigeteltségemet, még a legelején beszereztem egy tűrhető állapotú tranzisztoros rádiót, amelyen keresztül figyelemmel kísérhettem a háború fejleményeit.

Ezután habozás nélkül visszaköltöztettem az életet a földszintre. Vagyis - izmaimra büszkén - magam cipeltem le néhány fényűző bútordarabot a toronyszobából, mely iránt kezdettől különös viszolygást éreztem. Részint azért, mert túl élénken idézte emlékezetembe a halott szófűzését és taglejtéseit (őt, aki sohasem foglalhatja el többé meghitt zugát a kastélyban), részint azért, mert az egész helyiség természetellenesen csúfnak, hűvösnek és szomorúnak tűnt, s valami megmagyarázhatatlan fizikai kényszerrel taszított. Ez talán abból eredt, hogy a szobát eleve idegennek éreztem, mint ahogy soha nem értettem igazából Titusz unokabátyámat sem.

A tervbe vett változtatásokat mégse volt olyan könnyű megvalósítani, mint hittem az első napok derűlátása közepette, mert hamarosan ráébredtem, hogy a „bagolyfészek” az egész kastélyra árnyékot vet. Egy misztikus bölcselő szerint a házak elkerülhetetlenül falaikba építik gazdájuk jellemét... Ha viseltek is

40