Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - Kiczenko Judit: Arany János: Születésnapomra
„megállítani”, legalább az emlékezet számára örökké létezővé tenni az ismétlés ráolvasás jellegű, memoriterszerű, a bevésődést segítő funkciójával. Nemes Nagy a két kezdősort eggyé olvasztja, a számok felkiáltójel-szerű beékelésével jelzi, hogy azok a fontosak, minden más ennek alárendelt, és minden az életkortól nyeri el lényegi jelentését. Kölcsönözzük a vers közepére helyezett mégis szót. Mégis fontos, hogy nyár van. Az ismétlésbe foglalható rímeléssel hangsúlyozza ezt. Az első és az ötödik, utolsó sor vége ölelkező rímet alkot: Nyár van - nyárban. Mit is jelent ez számára? Nem azt az extatikus csodát, mint Kosztolányinál, de csodát. Ez a nyár visszarendezi, normális pályára állítja az évszakok körforgását. Pótolja az évtizedekig elmaradt szimbolikus nyarakat. Esetleg tavaszokat is? Figyelemre méltó ugyanis, hogy Nemes Nagy nem a nyárra, hanem a tavaszra jellemző természeti folyamatokat jelenít meg: olva- dás-enyhülés-ocsudás. Mintha Vörösmarty E/órzojának a tele után jönne ez a nyár!48 A megenyhülést sugallja az is, hogy a vers szerkezetében, az utolsó sorban egymás mellé kerül az évszám és a nyár. Nemes Nagy lényegében öt sorban visszaadja Kosztolányi kétszer tizenkilenc sorba foglalt költeményének rezüméjét. Az adott pillanat áradó egzaltáci- óját és az elmúlásának biztos tudatát. Mindezt elsősorban a szerkezet átalakításával éri el: az összevont sorok meghosszabbításával ritmikailag „fékezi” az áradó jelleget. Ugyanakkor az utolsó, háromsoros mondattal vissza is csempész - ha visszafogottan is - valamit az áradás-jellegből, különösen a pozitív jelentés-töltetű főnevek sorolásával. Ha nem is olyan olvadóan (kescrjtv/vv egy 64 éves XX. század végi költő élettényeinek a seregszámlája és ebből fakadó közérzete, mint az I. világháború borzalmai közt föllobbanó idill intenzív reflexiója 32 éves elődjénél, talán mégsem kizárólagosan (epe)keserű. Ezt sugallja a versstruktúra is, amelynek első része a cáfolat, míg a második része az érdemi közelítés és egyeztetés a reflektált szöveggel. Kosztolányi Boldog, szoTnorú dalának elemzésében fejti ki Nemes Nagy, hogy „életdarabokat” emelt be „költői művébe [...] abban a pillanatban, mihelyt múlttá váltak. [...] Akkor válik verssé az élete, amikor múlttá válik, elérhetetlenné és ugyanakkor formálhatóvá.” Nemes Nagy értékeli Kosztolányinak azt a szinte szertartásos költői magatartását és gyakorlatát, hogy bizonyos életszakaszoknál megáll, szemléz, reflektál, értékel, összegez. E kis miniatűrben ezt teszi ő maga is. Egy jelentős életszakaszban, átlépve a krisztusi kor kétszeresét, számot vet. Hogy az alkalom idézte föl Kosztolányi versét, vagy a vers juttatta eszébe életkorát, eldönthetetlen. A lényeget tekintve, csaknem közömbös. Adott volt egy alkalom, egy konkretizálható elem az emóciók közkincséből, amelyet „összelátott” egy hivatkozással a lírai hagyományból. A Kosz- tolányi-verssel való „összelátás”, az önreflexivitás új dimenziót tárt föl, melynek révén az alkalmat spontán bravúrral „megemelte”, kis túlzással, létösszegző költeménnyé formálta. A hiányzó részleteket, a dialógusra, összehasonlításra, polémiára fölhívó, ösztönző „láncszemeket”- mint más parafrázisok esetében is a sugallatos alapműben, ez esetben - Kosztolányi két 1917-es születés- napi versében találjuk. 4. Az alkalmi versek, rögtönzések „hasznáról". A négy kiemelt önköszöntőből a rekonstruálható adatok alapján három alkalmi rögtönzés (Aranyé, Illyésé, 74
