Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

Időbe telt, amíg az angyalföldi kocsmáros drogista fia megértette, hogy a „legendás” Vorosilov marsall, majd utóda Szvidirov vezérezredes nemcsak a szereposztó díványok korlátlan hatalommal rendelkező' urai akartak lenni, hanem ők diktálják csak úgy „mellényzsebből”, természetesen moszkvai intenciók alapján a magyar politika irányultságát is.

Tegyem felelőssé apámat azért, mert Churchill szivarjának füstje a Balkán felé szállt? Vonjam számonkérő székem színe elé, mert élni kívánt? És nekünk is biztosítani akart legalább egy kortynyi levegőt? Idézzem meg szellemét egy késői asztalkopogtató éjszakán, és rójam meg, mert követte az úton a legendás szociáldemokrata vezért, Szakasits Árpádot, a sokáig majdnem rajongó hangon emlegetett „Szakit?”

Kérdezzem meg tőle, miért hitte el választott vezérének, hogy széles az út - Szakasits - Rákosi, MKP - SZDP -, ketten is elférnek rajta?

Kérdezzem meg tőle, miért volt olyan ostoba, miért nem „dekódolta”: a szociáldemokrácia a szabad Magyarországon nem felértékelődik azokban az években, hanem évtizedekre előre devalválódik?

Inkább talán odaténfergek a tükör elé, s mélyen a tekintetembe vájom tekintetem, s megkérdezem magamat, s mások helyett, akik ezt esetleg elfeledték, szintén magamat, hogy a hihetetlen intelligenciám birtokában miért nem jöttem rá egy időben az eseményekkel a pofonegyszerű igazságra: bizony, bizony „Anna nem örök”! Az egyik Kéthly, a másik Petrasovits.

Tisztelt Kata Bíróság! Mert ezért már nekem kell Tőled elnézést kérnem: csupán azt tudom felhozni mentségemül, hogy én sosem akartam szoedem lenni, de szerettem volna erős szociáldemokrata pártot látni.

Aztán minden eldőlt! „Vörös az ég alja, aligha szél nem lesz!” Lett.

Apám, felmérte a helyzetét, s megállapíthatta apósa igazát: még a társbérletig sem jutott el. A gangról nyíló lakás, hogy úgy mondjam, még álomnak is elérhetetlen volt. Belebújt hát a mundérba.

Életünk első független lakása, amikor egyetlen fürkész szem sem kísérte látványosan lépteinket - legfeljebb az állampolgárt oly forrón óvó Állam -, egy óriási területen elfekvő, kerítéssel övezett laktanyában volt. A Frigyesből Rákóczira átnévadózott kaszárnya területén.

A Rákóczi laktanya a tisztgyerek számára maga volt az álomvilág. Becserkészhettem a laktanya teljes területét, barátkozhattam a katonákkal, ehettem velük az étkezdében, s beülhettem az őrszobába is. így visszatekintve pontosnak érzem a meghatározást: a szeretet hullámai nyaldosták még a talpamat is. A vörös hajú, nagydumás, minden csínyre kész tizedes, Pingpong Jancsi birka türelemmel tanított a fonák ütés rejtelmeire, apám írnokától pedig huszonegyezni tanultam, s láss csodát, oly tehetségesnek bizonyultam, hogy mindig én nyertem.

Miért jutott volna eszembe, kedves Katám, hogy a hadtápparancsnok elvtárs szívéhez a fián keresztül vezet az út?

Végül is ennyi idő eltelte után édes mindegy, hogy mi volt az „objektív” helyzet. Ha az ember azt érzi, hogy szeretik, akkor szeretik akkor is, ha esetleg mégsem szeretik.

30