Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

Katyi és Öregsándor új birodalma, a kocsma veszte után, „első látásra” heves hisztériarohamba taszította anyámat. A lakás bejárati ajtaján ugyan besugárzott némi fény a falak övezte nagyudvarból, a konyhaajtó viszont ez egyik, a szobák ablakai, pedig a másik licbthofra pislogtak. Szemük fényét vesztve.

Ide menekültünk. Anyám tudtával, segítségével és támogatásával.

Történelmi tény, hogy Budapesten abban az időben kriminális volt a lakás- helyzet. A társbérletesdi ülte torát.

Ha mégis úgy alakulna az életed, kedves Katicám, és megkísértene - akárcsak anyádat - a történelem, mint a világ legszebb és legfontosabb tudománya, sőt: ha az emberiség legostobább százada, az alig múlt huszadik század kúszna képzeleted közepébe, gondolj arra, hogy ez a stúdium az emberről szól, s annak is a hangulatáról.

Különben meg se nagyon érted, miként pattantak ki a tavaszi rügyek azon az ötvenhatos, októberi őszi délutánon.

Merengj el azon, hogy milyen lehetett annak az asszonynak az élete, akinek a Salgótarjánban gyártott akármilyen márkájú kályhán csak egy, jobb esetben két láng jutott, mert a harmadikon a társbérlő asszony levese főtt.

Az egyszem, töredezett zománcú fürdőkádon - ha egyáltalán volt -, nyolc vagy tíz ember osztozott és szentségeit, mert a másik ott hagyta a maga frissen lesikált piszkát. A közösen használt WC-kagylót az egyik tisztesen öblögette le, a másik sehogy.

Ha magadra zártad a szobád ajtaját, akkor sem voltál egyedül. A közös falak úgy közvetítették még az elnyomott sóhajtást is, hogy az akkor már alig-alig ugyan, de mégis működő tihanyi echo is elszégyellte magát.

Ébresztőóra sem mindig kellett. Gondoskodott a hajnali felcsendülésről a hajókürt hangját hazatelepítő virágos kedvű, vagy éppen tajtrészeg társbérlő, ha munkahelyén esetleg névnap volt, vagy csak egyszerűen jól érezte magát a sarki kocsmában a kevertekkel, esetleg a kommersz rumok özönével ölelkezve. A sör már csak az otthonra tartogatott bugyborékoló kakofóniát biztosította hozzá.

S ez az idilli társbérleti éden a Sanyi csárda bukása után szüleim számára az elérhetetlen hierarchizált vágyak tetején tanyázott, mint a Mont Blanc csúcsán trónoló jég a mezítlábas halandó számára.

Anyám „szerencséje”, amelyet 1938-ban jól sikerült házasságával alapozott meg, 1949-re, tizenegyedik asszonyi évében úgy foszlott széjjel, mint az őszi köd a hajnalban még-még felragyogó napsütésben. S ráadásul a két testvér - Lenke és Laci - ekkorra már, legalább „lakásilag” révbe ért.

Nagynénémnek - anyám húgának - Lenkének a férje, Gyuszi bácsi pályája éppen ekkor indult el üstökösi pályáján.

Gyuszi bácsi, 1945 előtt a proletár Angyalföld méltán kedvelt munkáscsapatának, a másodosztályban szereplő Vasas labdarúgógárdájának volt a tarta20