Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
El sem kellett volna indulnom e muzulmán világot meghódító útra. De mentem. Már a múltkor, Pisában letettem a nagy esküt, hogy soha többet torony, se egyenes, se ferde! De nagyanyád szemvillanása mindig megtöri legendás akaratomat. Apám, főhadnaggyá válásának története egyetemre jutásomkor kezdett el intenzívebben foglalkoztatni. Hogyan lett a kocsmáros fiából „néphadseregünk” tisztje? Szeretett vezérünk, Rákosi Mátyás elvtárs idején? Érdekes volt apám arcának villódzása. Beszélt is volna, meg nem is. Anyám meghallván, hogy miről került elő a szó, többször hagyta el viszonylag rövid időperióduson belül a konyhában kiépített harcálláspontját, s mint egy serény és ügyes felderítő cserkészte be az egymással konyhaasztalnyi szélességből mereven szembenéző két „nemes férfiút”. A történet lassan kerekedett egésszé. Ha valóban kerekedett. Mint már „mondottam volt néked”, apámat, Barnus nagyapám, az idők folyamán „méltánytalanul háttérbe szorult veres huszár” lökdöste be a mentsvárnak remélt Szociáldemokrata Pártba. 1948-ban, a kommunistákkal való egyesüléskor, a legendás „fordulat évében”, aztán magától értetődő természetességgel lett a Magyar Dolgozók Pártja tagja. Eliába államosították azonban az elvtársak a Thalmayer és Szeitzet, az ott dolgozók zöme csak kimért léptekkel lett az élcsapat kényszersorozott „önkéntes” tagja. Magyarán szólva, a jeles egészségügyi intézmény kommunistáinak még az is problémát jelentett, hogy ki szedje be a tagdíjat. A haladó szellemű élcsapat titkára, s így az eljövendő hatalom helyi reprezentánsa - a Rezső keresztnevet kapta még az ántivilágban - a kommunizmus alapjainak lerakásától is meggyötörtén, megérdemelt szabadságát kezdte volna meg, mikor magához szólította őt az egek ura, de előtte még - akkor még nem tudta - végrendelkezett. A helyi kommunisták maréknyi csoportjából, apámra bízta a tagdíjbeszedés felettébb bizalmi feladatát. S ekkor szólt bele családunk történetébe, sokáig népünk második számú példaképe, az akkor már a bölcs Sztálin útmutatásai alapján láncos kutyának átstilizált Joszip Broz Tito. A láncos kutya, az „Uncle Sam” pórázolta vicsorgó buldog, bele akart marni hazánk húsába, mint ahogy erről naponta értesült hazám népe, az igazmondó Szabad Nép hasábjairól. S ha ennek az elbitangolt fasiszta népnek - ezt viszont Rákosi elvtárs csak szűkebb környezetével tudatta az önismereti órákon, mert fennen hirdetni, hosszú távú stratégiai megfontolásokból széles körben mégsem volt célra vezető - néhány még meg nem tért egyede nem hitt volna a párt szavának, ott volt még a szocialista humor felettébb szellemes vicclapja, a Ludas Matyi. Az is megmondta! Na - meg az ÁVH! Igaz, nekik sajátos viccmesélő eszközeik voltak. Gumibot, vasketrec, villanyrezsó, gúzsbakötés. S ha már népünk valahai barátja, a láncos martalóccá átvedlettTito, hazánk leigázásáról álmodozott hagymázos éjszakáin, nekünk is védekezni kellett. Nemcsak a csehszlovák kommunista mozgalomból hazaküldött, „legendás harcos” Farkas Mihály elvtársat kapta meg erősítésül hazánk védereje, a 8
