Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
„miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, ha újra nő?” A gombostű, mely ezt az idilli, másoknak - a racionalista érzéketleneknek - talán szirupos közhelyvilágot szétpukkasztotta, egy mélyen realista mondatod volt. „Nagypapi, szedjél Te is gesztenyét.” A kor parancsa azonban elszántan gátolta ezt a különben jogos munka- megosztást ajánló kérésedet. Naponta vagyok kénytelen „diagnosztizálni”, hogy egyre messzebbre tolódik az orrom hegye a drága anyaföldtől. Valaha vidáman röpködtem ugyan a labda után a kapuban, de ma már testem derékszögesítése is komoly teljesítménynek számít. Arról már nem is beszélve, hogy még az igencsak kiszámítottra szabott mozdulat is jobban szédít, mint hajdanában öt-hat futam a körhintán. „Öreg vagyok én már, Katicám, a tornagyakorlatokhoz” - hajoltam ki szemed tükréből. Reflexiód felért egy egészséges balcsapottal. „Akkor Te még élsz nagypapi?” „Mérsékelt életfunkciókkal ugyan, de még imitálom a lét megnyilvánulásait” - válaszolhattam volna „csípőből” a magam számára már régen megfogalmazott kesernyés igazságot. Nyílt és valóban kíváncsi tekintetedre révedvén azonban villámgyorsan elillant a kedvem e házi használatra kitalált, malíciával elegyített, sanda bölcsességeim egyikének megcsillogtatásától. „A dédpapi és a dédmami is öregek voltak és már nem élnek.” - hallom az újabb és pontosan találó megállapítást. Mit lehet erre válaszolni? Azt, hogy apámnak lélekben is megbocsátottam már a dimenzióváltást, hiszen mikor utoljára láttam felkötött állal, kiterítve és letakarva a Bethesda kórház proszektúráján, túl volt a nyolcadik „x”-en, anyám meg csak, alig a hetediken? S vele nem is zártuk le az éjszakákat néha cehükre szaggató vitánkat? „Én még élek Katám, látod, itt vagyok.” A tényszerűen igaz mondat, bár feljebb emelted a fejed, de eredeti elképzelésedtől el nem tántorított. „Nagypapi, akkor szedjél fel a földről három gesztenyét” - böktél az ég felé a három kicsi ujjaddal. Összekészítettem magam, s a három gesztenyesiheder, derekam sivalkodó ellenkezése dacára végre a kosárba került. „Látod, tudsz te gesztenyét szedni nagypapi” - könyvelted el kezem találkozását a fűvel, de aztán mégiscsak a dédpapák, dédmamák, ükapák, ükanyák, szépapák és szépanyák egymás utáni sorjázása uralták el a délutánt. Rendbe kellett valahogy szedni ezt az egymástól elszakított, különböző temetőkben nyugvó regimentet. Anyád még a jó múltkorában áttelepítette hozzátok ereklyeként őrzött fényképalbumaimat, amelyekből rám szoktak köszönni felmenőim, ha szükségem van a velük való csevelyre. De elférnek ebben a múltdobozban kedvelt vagy nem kedvelt lakótereim, utcarész kivágatok, parkrészletek, városok apró zugai is. Képekbe merevült léttöredékeim. S most leemeltem a könyvespolcotokról. 5
