Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 3. szám - Patak Márta: Apai áldás
3 PATAK MÁRTA Apai áldás- Na, gyere, üljél csak le hamar, édes egy komám! - fogadta a szatmárszélesi rendőrparancsnok a nyíló ajtóban megjelenő anyakönywezetőt, sokatmondó titokzatossággal szemében, amit a bűntudat mardosta emberek rossz lelkiismeretével az anyakönywezető rögtön az elmarasztalás jelének vélt. Dobbantott kettőt-hármat a küszöbön, belehuhogott a tenyerébe, mielőtt belépett, aztán levette a kucsmáját, a fenyőfafogas kunkori szarvára ültette, majd a nagykabátját is gondosan odaakasztotta a kucsmája alá, közben egy pillanatra rajta is felejtette a szemét, nézte, ahogy megcsillan az olvadó hópihék nyomán maradó parányi cseppecske. Nem itta be mindjárt a kabát szövete. Nem tetszett neki a rendőrparancsnok hangja, már a telefonban sem, olyan árulkodó volt, egész úton azon törte a fejét, vajon honnan szerezhetett tudomást az egészről. Miközben a sálát gyömöszölte a kabát ujjába, és kezével elöl- hátul végigsöpörte a zakóját, mintha a port verné le róla, egyenesen az íróasztala mögött álló rendőrparancsnok szemébe nézett, fürkészőn, ám mégsem tolakodva, mondván akármilyen bizalmas is a viszony, mégiscsak hatósági személy. Nehogy véletlenül azt a látszatot keltse, hogy a barátságuk okán előnyös bánásmódot szeretne kicsikarni magának. A rendőrparancsnok szemében is ugyanazt az árulkodó cinkosságot látta, semmi mást, ami a hangjából is rögtön kiérzett, amikor belépett: tudok ám valamit, komám, és ezért te most fizetni fogsz nekem, nem úszód meg szárazon. Persze, azért fölsejlett tekintetében a biztatás is, hogy szerencséd van, hogy az én fülembe jutott, és nem máséba, mi egymás között majd elintézzük valahogy, mert ha a kollégáim tudják meg, akkor egy életre búcsút mondhatsz a kishatár-átlépődnek. Az anyakönyvvezető- elindult, súlyos, ünnepélyes léptekkel, mint amikor a házasságkötő terem asztalát megkerülve koccintani megy az ifjú párhoz, csak most a rendőrparancsnok asztalát kerülte meg, és nyújtott kezet neki, mielőtt odaült volna elé a vendégszékre. Kihúzta a széket, várta, hogy a rendőrparancsnok leüljön, aztán mélyet sóhajtott, mielőtt elszántan, egyszuszra kimondta a kurta kis mondatot:- Hallgatlak, János.- Szakad derekasan, mi? - nézett hátra a rendőrparancsnok, de nem ült le, hanem oldalról bámulta az ablakon keresztül a hóesést. - Ha ez így megy, akkor fehér karácsonyunk lesz. Hiába kopogott Katalin. Az anyakönyvvezető csak annyit felelt: - Bizony - de a torka száraz volt, megbicsaklott, idegenül csengett a hangja. Nem nézett semerre, csak a rendőrparancsnokra, a világ minden kincséért le nem vette volna róla a szemét, követte minden arcrezdülését, mint aki érzi, 89
