Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben

Sóhajtottam: Uramisten! Akkor mi lesz beló'le való? Mármint a sétánkból. Meg egyáltalán! Mert nekem az emlék anyaian gyöngéd kórálom, amin habkönnyű, szürke és érinthetetlen fátyol hullámzik szüntelen. Ekképpen mutogatja képeit rólam és azokat, amikhez közöm lehetett, amik történhetek voltak hajdanán velem. És tetejében úgy parádézik velük, akárha én át is éltem volna azokat valamikor, az időben szanaszét, hol az igencsak messziben, hol az egészen közeliben, sőt, a jelen villanat elröppenésében is, és basáskodva tővel- heggyel az alkalmakkal és kapaszkodva észképem képzettársításaiba éppen úgy, mint maradhatatlan érzeteimbe. Am mindhiába. Nem hiszek neki. Egy életkoron túl nekem már nem volt a volt. Nincs volt. És én nem lelek, vitathatatlan megfejtésként, fogalom-egyenleget erre a jelenségre. Szanaszéjjel foszlatta a semmibe valamicsoda az életem javát, vagy ő maga telepedett, kivilágított kontúrok nélkül, a lelkem legmélyén lakozó nemlétem küszöbére? Eszerint nem vélhető más, mint az, hogy nem létezem éppeni pillanatomig. És szakadatlanul abban haladok. A mólóból az eljövőbe, és vice versa időzve. És ezekből a veréblépésekből, kizárólag ezekből a pirinyókból kell rögzítgetnem azt, ami ez a verbum: van. És aminek aztán őszintén hitelt adhatok egy ideig.

Sebesen és meglepetésszerűen futott át agyamon ez a konceptus, és félelmet ébresztve. Ki tudja: hátha heveny tudatállapot-cserén estem át. Vagy egyszer csak éberálomba kerültem, ki tudja, miért. Felhagytam a haszontalan találgatással. H. sétapálcájára nehezedve szemlélte a parkot, és türelmesen engedte sokadozni a kucsmájára és irhájára a hópelyheket. Köhintettem, unszolásképpen. H. azonban füle botját se mozdította. Továbbra is háborítatlan állhatatossággal nézte három szemmel azt, ami széttárult eléje. Aztán kisvártatva felém fordult:

En, kedves barátom, sosem hódoltam meg álomhatásoknak, és nem gaba- lyodtam ábrándvilágokba semmi időben. Felteszem, sőt, bizonyos vagyok benne, azért nem, mert a tudatom nem tündérkép. O fölöttébb arra hajlott, hogy gyönyörködje a világot, ahelyett, hogy álmodná. Mivelhogy a natúra hívta létre önmagából, nem a delej. Tetejében abból a célból, hogy értelemmel észlelhesse általa saját alkatát, vélekedhessék róla, vagyis hát elegyítetlen gondolatokkal láthasson sajátjára, ne pedig az elme vakarékával, az obskúrus hiedelmekkel.

H. maga elé emelte sétapálcáját, és fél körpályát rajzolt vele a fák rezdület- len karéjára:

Igen, barátom, én egész áldásos életemben gyönyörködtem azokban, akik, amik egyetemleg a kémlésem közelébe vetődhettek, akárha itt, a földkerekségen, akárha az őt betakaró, végeszakadatlan égi jegyek világában. Jelen pillanatban hó hullong tekintetem párkányára, ahogyan rápakol a tűlevéllomboza- tokra, a törzsük odvábán megbúvó madárfészkére, ahol széncinegék, vörösbegyek, fakopogtatók telelnek éppen úgy, miként a mókusok is a magukéban. Én meg elnyerem mindegyikük lényét, és későbben, ám mielőtt levenném róluk a szemem, visszaszolgáltatom nekik.

H. szusszantott néhányszor, majd:

Ámde ne higgye, kedves barátom, hogy olyanforma balgatag vagyok, aki hajlik arra a vélekedésre, miszerint az anyatermészet mineműségéhez illenék a

62