Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: "A vers: protestálás a halál ellen..."

A feltámadás titka talán magában az alkotásban rejlik - véli a költő a csetneki templom omló freskóját szemlélve: „az omló fallal leszakadt / a szöggel átütött tenyér /.../ a Christi betűi meghasadtak / mint kiszáradt koponyán / a varrat / a keresztfa tövében”. Az angyal szárnyát elemésztette a tűz; s mégis: ami a képből megmaradt, az mélyen emberi: egy halott lány fölé apja hajol; „bizonyára az ismeretlen mester, / aki ha nem hisz a feltámadásban, / munkájában sem hihet” {Freskó a csetneki templomban). Az egyszerű, tiszta - a hétköznapi értelemben vett - vallásosság a nép sajátja: a falusiak számára nem válik el egymástól a „szentség” a „köznapiság”-tól. „A búzakoszorús ablakban / örökmécs: égő csipkebokor-álom. /.../ Füstös akácfarámában Krisztus, / előtte ülünk mind a lócán. / Méhecske-pillanatok zsonganak / az időkaptár faliórán” (A festett falu - Zalipie).

Az Utazás c. ciklusban Kovács István körpanorámát kínál a pusztuló félben levő közép-európai tájról. A hajdani virágzás helyett mindenütt reménytelenség, kietlenség; a krisztusi értékek és parancsolat lábbal tiprása. Szétvert falú templomok, sírkőszerű emlékoszlopok, lebuldózerezett régi építmények, netán egész falvak; az anyanyelv is megszentségtelenítve, visszaszorítva. Tiltakozni, szólni ez ellen: hiábavaló. „Szánkban megköt a gipsz, / hogy ne átlco- zódhassunk: / - kár a szóért”. Itt még a Nap is „hatalmas vallató lámpa”; „fölöttünk / vicsorgó fogaktól / szikrázik a Tejút”. Érthető hát, ha az emberek bizalmatlanok egymás iránt; a közös vonatfülkében utazók sem beszélgetnek egymással, még ha az úti céljuk azonos is (I-V. rész). Mégis: ha akarnánk, ha megpróbálnánk, talán még helyreállítható lenne az értelmes élet rendje; van pozitív példa az elidegenedettség legyőzésére is. A lírai alany Varsóban, „az Európáról elnevezett szállodában” egy „negyedik világbeli” baráttal beszélget. „A városban, amelyet leromboltak, nevétől, múltjától, emlékműveitől megfosztottak. Amelynek lakóit elűzték, s helyükbe - az ördögi tervek kupolacsarnokában - a feledés jeltelen szemgödreit telepítették. És amely halottaiból föltámadott” - „s most jövendőre tanít” (VI. rész, 1985).

A fél szomszédvár közelképei c. költemény „Nedec ürügyén” - visszautalva Vörösmarty tragikus „Két szomszédvár”-ára - az immár másfél évszázada tartó pusztulás képeit vonultatja fel. A „közös sors” nemhogy összekovácsolta volna, inkább még jobban egymásnak ugrasztottá a szomszéd népeket. „Hol régmúlt a határfolyó, / a szomszédvár ma szomszéd várrom... / Lapozzál át irgalmasan / a partra vetett krónikákon”. A Keresztek dombja Litvániában korábban a remény - ma már inkább „a reménytelenség emlékhelye”: „Országos ravatal készül az ős dombon /.../ Feszület-körmenet - de sehol egy ember”. Itt „az ébredő nap / lándzsaszúrás-sebhely”. Nincs tehát feltámadás Közép-Európa számára?

A Lengyel városok ?nagyar szetnmel c. verspróza-ciklus (I-V.) a gyermekkor ámuló csodálatát idézi meg. „Osztrolenka véres csillaga” varázsige volt egykor a lírai alany számára; rejtélyes titkának feltárulásához „több ezer hősi halottra és két élőre volt szükség: Bemre és Petőfire”. Varsó a hősi halottak, mártírok emlékét őrzi; az 1944-es felkelés résztvevői „a szabadságért halálra-szántak boldogságával” küzdöttek az életért. A költő tudatában e heroikus küzdelem ’56 Budapestjének élet-halál harcával kapcsolódik össze: az antifasizmust

82