Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 3.)
magát: - Megyek és hozok tütüt! - Nekiszántan belefurakodott a tömegbe s mihamar el is tűnt. 18. A tanácsos után bámultam és arra gondoltam, hogy ezt is megverte az Isten. Az egész ember olyan siralmas, keletien, sületlen, színtelen, szagtalan, ízetlen, tompa, horpadt, mint idétlen hasonlata az árvaházról. Soha ilyen lapos hülyeséget nem hallottam. Biztosan saját találmánya. Micsoda felesége lehet ennek, micsoda gyereke, micsoda anyja, micsoda baráti köre, micsoda öröme! És micsoda képe a világról!? Az viszont érdekes, hogy nem akar kockáztatni, mert van veszíteni valója. Avagy énrám célzott? Nem tudja, hogy semmiden szegénylegény vagyok? Lehet viszont, hogy rátapintott, mert igenis van énnekem veszíteni valóm! Hát a jövőm! Amit már bezsebeltem! Ami az ölembe hullott, amikor elhitették, hogy én vagyok az élet fia, a küzdelemre fölkent dalia! És beleremeg majd a világ, ha mozdulok! Egyelőre csak ezt a mezei pockot riasztottam el. Kicsi győzelem és mégis milyen mámorító! Ugyanakkor elsápasztott a gondolat, hogy azt cselekedtem, amit Heine szerint az erőszakos emberek, akik mind szeretik az életet, mert élvezik, hogy erősek és erőszakkal érvényesíthetik akaratukat. A hatalmat építőnek ez a legfontosabb eszköze. Csakhogy nem akarok magamnak hatalmat! A mások hatalmát sem szeretem! Lehet, időbe telik, amíg rájövök majd, hogy mi kell nekem igazán abból, ami az embernek adatott? De nehogy úgy járjak, mint az, aki nem tudja, mit keres, aztán azzal sem tud majd mit kezdeni, amit talál! - Bámulatos, hogy valaki ennyire nem tudja, hol a helye! - mondta a tolmácsnő. A közelben állt, mindent láthatott, hallhatott. Első pillanatban azt hittem, azt is hallotta, amit gondoltam és arra vonatkozik a megjegyzése. Szemével azonban a menekülő után intett. - Nem tudja, hol a helye - ismételte. - De maga most a helyére tette. Össze kulcsolt kezeit az állához emelte, a tekintetét meg rám. Rajongás áradt a szemeiből s ezzel határozottan riasztott. Mindinkább röstelltem iménti fegyvertényemet, amit a tolmácsnő lovagi- as, egyben hősi tettnek minősített. Magyarázni kezdte, hogy valahányszor a magyar követségnek dolgozott, ez az alak állandóan megkeserítette az életét. Most is parancsolgat, holott őt ezúttal a bolgárok alkalmazták. De most aztán megkapta a magáét! - Enni sem lehet itt? - forogtam ismét körbe. - Talán arra - mondta a tolmácsnő és megindultunk. A díszes asztalokat letarolták, mikorra odaértünk. Kenyérdarabokat, néhány otthagyott felvágottat, árválkodó töltött tojások maradványait, gyűrött szalvétákat láthattunk. Nem kívántunk a maradékban kotorászni. A tolmácsnő javasolta, hogy keressünk valami helyet, ahol kaphatok meleg vacsorát, de elhárítottam. A fogadási ceremónia láthatatlan rendezői fináléba kezdtek. Rövid időre kialudtak a villanyok, csak az üvegfalon túli, kinti világ fényeskedett. Mind50
