Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Tóth Csaba: Rumi Rajki István
a TÓTH CSABA Rumi Rajki István SORSSZERŰ ÉLETMŰ SORSSZERŰ UTÓÉLETE „Ha a múlt egy-egy figurája ragadja meg a figyelmünket — lehet az óriási vagy épp jelentéktelen személyiség -, és igazán ki akarjuk deríteni, hogy ki is volt valójában, akkor legeló'ször egy jókora leiidülettel vízbe kell löknünk, bele, a történeti idő'sodrába. A művészettörténetben vannak olyan pillanatok, amikor egy-egy mű láttán olyan felemelő, vagy elragadtatott pillanatokat élünk át, hogy egyszerűen nem vesszük észre az idő múlását. (Ez a nagy művek sajátossága.) Nem tudjuk, illetve nem vesszük észre, hogy ez meddig tart. Lehet, hogy csak pár másodperc, de az is lehet, hogy sokkal több, esetleg percekkel is mérhető idő, vagy még inkább idő-nélküliség. Mindenesetre, a létezés legtranszcendensebb dimenziója - az idő, biztosan jelez számunkra, jelzi hogy valami történt velünk. Néhány pillanatra kiléptünk ebből az örök kategóriából. (De az is lehet, hogy ilyenkor lépünk bele, az örökké álló időbe!) Ha egy mű láttán azt tapasztaljuk, hogy körülötte megállt az idő, az egyben azt is jelenti, hogy a műalkotás időtálló, vagyis örökérvényű, a mű, a benne rejlő értékeket, egy megfoghatatlan „varázslat” során feltárja előttünk. A múlt évben, Rumi Rajki István két alkotását adta be hozzám, átmenetileg megőrzésre, Módy Péter restaurátor. O restaurálta, az akkor, egy győri padlásról előkerült Rumi Rajki hagyatékot. A Vízhordó és a Kígyóölő' már elkészült, ezek a rumi Rumi Rajki István Általános Művelődési Központba kerültek, vagyis visszatértek a művész szülőfalujába. Amikor kibontottam a szobrokat a „védőburkolatukból”, megérintett a bevezetőben leírt élmény. Korábban sok szobrát és kiállítását láttam már a művésznek, de ilyen „testközelbe” még egyetlen munkájával sem kerültem. (Pár napig együtt éltem a szobrokkal, amíg el nem szállították őket.) Amikor a bepatinázott Vízhordót a kezembe vettem, nem túlzás, elállt a lélegzetem. Ennek a műnek minden porcikája, minden négyzetcentimétere a nagybetűs, igazi szobrászatról szólt. A motívum megragadása, annak szobrászi átgondoltsága, a szobor életét jelentő pozitív és negatív téralakítás, a formák plasztikává nemesedő metamorfózisa egyszerűen lenyűgözött. Rumi Rajki István valami olyat tudott a szobrászat ősi mesterségéből, amit kortársai közül nagyon kevesen. (A reneszánsz idején Quercia és Michelangelo, a későbbi korokban Rodin, Bourdelle, Maillol, Barlach vagy Mestrovic.) Ferenczy Béni szerint Medgyessy Ferenc volt minden idők legnagyobb magyar szobrásza. (Egy ilyen állítás természetesen szubjektív, és csak a megfogalmazó szemszögéből bír abszolút igazsággal.) Figyelembe véve mindezt, bennem ekkor, a nappali asztalára letett két szobor láttán, felderengett az a sejtelem, hogy talán Ferenczy Béninek nem 29
