Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Weiner Sennyey Tibor: A hallgatógép
szinte semmit sem árultak el. Papírszerű fehér bőr, sötét szemek, vörös haj. Nagyon enyhe száj, csupa csendesség, mégis valami halovány mosoly. Semmit sem árult el tehát a kép, ahogy a hang is inkább csak egy titkos sejtés, mint bármi más. Versek? Végignéztem könyvtáramat, amelyben meglehetősen sok regény volt, a rengeteg tudományos könyv mellett, még több képzőművészeti album, de verseskötet alig. Aztán csak megtaláltam, amit kerestem, azt a még egyetemista, utazós éveimben vásárolt, ős-öreg Edgar Allan Poe kötetet, amelyben a novellák mellett versek is voltak. Letelepedtem nagy fotelembe, italt öntöttem magamnak, egyetlen lámpát gyújtottam... - sosem felejtem el azt a hűvös estét. Találomra csaptam fel a könyvet. Közben rágyújtottam, pedig már megfogadtam ezerszer, hogy leszokok, de valahogy az éj nyirkos ujjai, melyek megérintették halántékomat az ablaküvegen átnyúlva, arra késztettek, hogy óvó füsttel öleljem körbe lassan deresedő, fáradt fejemet. „Poe. Edgar Allan Poe. Micsoda különös alak lehetett?” - dünnyögtem magamban, s megmondom őszintén üveges szemekkel és értetlenül, már-már gépiesen olvastam végig négy-öt verset egymásután. Letettem a könyvet. Ittam. Nem éreztem semmit. Nem lett a versektől se jobb, se rosszabb. Tudni szerettem volna, mit szeret ebben az az áttetsző lény, akivel másnap találkozóm lesz. Tudni szerettem volna, hogy az emberek mért olvasnak, de legfőképpen mért írnak verseket? Semmi értelmes magyarázatot nem találtam. Feleslegesnek éreztem, mint a rövid történeteket, az úgynevezett novellákat is. Mi ez az egész? Egy regényt még talán-talán megértek. Különösen a történelmi regényeket, vagy a pornográfiát. Igen még azt is, persze ezek között is rengeteg a semmi, az értelmetlen papírpazarlás, de a versek? Miért írnak verseket az emberek, s ha nagyritkán olvasnak, minek olvasnak? Nem túl gyakori valóban, nem túl, de azért elég veszélyes. Ilyen teremtések is, mint ő, ilyenek is erre pazarolják azt a drága életet. Újra töltöttem magamnak. Újra ittam. Újra felcsaptam Poe könyvét, de most egy novellánál nyílt ki. Annál a novellánál, amely mindent megváltoztatott, melynek az volt a címe: „Von Kempelen and His Discovery”. Emlékszem, hogy kicsit megemelkedtem a fotelben, ráztam magamon egyet, mintha megéreztem volna, hogy itt valami olyasmiről lesz szó, ami engem is érint. Belemerültem ismét a történetbe, mosolyogtam is rajta, és kissé el is tűnődtem. Az olvasottak elkísértek álmomba, amely nem sokkal később ott a fotelben úgy telepedett rám, mint egy enyhe vámpír ködből szőtt sötét és fullasztó testtel. 2. Ott ült velem szemben. Olyan volt, mintha még mindig otthon lennék, beleveszve a fotel puha ölelésébe, az éj hűvösségébe, pedig már bent voltunk a laborban, már talán egy fél munkanap is eltelt, s én mégis mint valami nehéz álmot, úgy éltem meg azt a napot. Ott ült, áttetszőén és vörösen, mint a pirkadat. Talán minden hajnal, minden ébredés ilyen lehetett a réges-régi időkben, amikor a városok nem takarták el a hajnalokat és a naplementéket. Sokáig hallgattunk. Nem tettem úgy, mintha a papírokat bújnám, vagy érdekelne bármi is. Kérdésem is csak egy volt. Mikor már más számára nyomasztó lett volt a hallgatás, ő éppen olyan volt, mint a képeken, a papírokon, arcán azzal 18
