Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Weiner Sennyey Tibor: A hallgatógép
WEINER SENNYEY TIBOR A HALLGATÓGÉP 1. Jól tudtam, hogy az emberek alapvetően romlottak, önzőek, és gyilkos, só't öngyilkos természetűek. Tudományos kutató létemre ez a nem éppen empirikus, sokkal inkább emocionális konklúzió volt az, amely elindított, s minden eredményem, minden sikerem, és végül rettenetes kudarcom, amelyről most be fogok számolni, éppen ebből a nem teljesen pontos, s nem minden esetben alátámasztott sejtésből indult ki. Hogy is sejthettem volna, hogy a történet egy bizonyos pontján - midőn sikereim csúcsán leszek - olyan valakivel fogok találkozni, aki nem romlott, nem önző, s nyoma sincs benne a gyilkos hajlamoknak? S amikor végre megtaláltam őt, szépségében és ártatlanságában, már minden veszve volt. Találmányomat nem sokkal később már sorozatban gyártották, az emberek imádták, a világ megváltozott. Üzenetemet most megpróbálom ezekben a kétségtelenül utolsó időkben eljuttatni azoknak a magányos lelkeknek és nehezen összetartó, ritka közösségeknek, akik nem váltak védtelen prédájává felfedezésem első hullámának, akik még szabadok, akik még tiszták, akik még hisznek az emberi kapcsolatokban. Csak nekik. A többiek már nem is fogják venni a fáradtságot, hogy az itt egymáshoz - nem véletlenül - összefűzött történet gyöngyeit végigmorzsolják, mint egy távoli falucskában, réges-régen bölcs vének az imafüzért. Fognak-e még imádkozni ebben az új világban, amit én hagyományozok tovább? Nem hiszem. Imádkozni annyi, mint bízni a láthatatlan, mégis jelenvaló örök egyben, imádkozni annyi, mint lehajtani fejünket alázattal és elismerni: nem csak mi vagyunk a világban. De tényleg csak ennyi lenne? Melyikünkben nincs meg az igény, sőt az eltitkolhatatlan vágy arra, hogy meghallgassák? Mindenki szeretné elmondani, de még sokkalta jobban szeretné, hogy gondolatait, a kimondottak mögött éppen csak megbújó kimondhatatlant megértsék. Néha elég lenne, ha azokból az elejtett félmondatokból, szisszenésekből, kicsinyke rezdülésekből megértenének, s nem kéne hosszasan magyarázkodni, máskor meg éppen ellenkezőleg, nagyon is szeretnénk végtelen hosszú estéken át csak beszélni és beszélni, s de jó is volna, ha ilyenkor nem kéne foglalkozni semmi és senki mással, csak saját kis - vagyis számunkra hatalmas - ügyeinkkel. S amikor könyörgünk, nincs-e bennünk az a láthatatlan remény, hogy a halhatatlan isten mégis csak létezik, s ha nem is hallja, de legalább rögzíti az elmondottakat, s uzsonna után, biztosan meghallgatja? Nem tudok válaszolni saját kérdéseimre se már, pedig valaha az egzakt tudományoknak, a mechanikának és a programozásnak éltem, s csak mellékesen, mintegy szórakozásként vetettem bele magamat alkalmasint a történettudományokba, kutatásba, valami régelmúlt dolog után. Miközben a saját technikai kutatása16
