Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 11-12. szám - "Égi és földi szép". Makkai Ádámmal beszélget Balázs Géza
különös nincs, de akkor nagy dolognak számított. Van egy ilyen régi cinikus pesti mondás, hogy „sehol sem jó, csak útközben”. Ehhez minél többet kell utazni. Balázs G. : A munkás életedet Budapest után ilyen egzotikus helyeken kezdted - és nem is fogom most végigsorolni -, aztán voltál Kuala Lumpurban, Szingapúrban, Hongkongban is. Csodálatos helyek, de miért mentél Malajziába? Persze, beszéljünk először Hawaiiról. Makkal A.: Egész egyszerűen azért, mert a sors így hozta, bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy viszketett a talpam: nagyon-nagyon akartam utazni világéletemben. Amikor megérkeztünk Amerikába, még csak bevándorlók sem voltunk, csupán egy úgynevezett fehér kártyával rendelkeztünk, amit Eisenhower elnök írt alá harmincháromezer embernek, aki a kétszázezerből oda sodródott. Ezzel nem lehetett az USA területét elhagyni. Ahogy megkaptam az első diplomámat, mármint a harvardit, ránéztem a térképre, melyek az USA területei, mert ha teszem azt, átmentem volna a Niagara kanadai oldalára, nem engedtek volna vissza az USA-ba. A Hawaii-szigetek viszont Amerikához tartoztak, és különben is apám odakerült európai történelmet tanítani. Ezért is igyekeztem oda. Megjegyzem, a fehér kártyát később retroaktívan bevándorló kártyává változtatták. Balázs G.: Jól tudom, hogy ott elsősorban nyelvet oktattál? Makkai A.: Igen. Balázs G.: Milyen szakmai tanulságai voltak ezeknek az egzotikus helyeknek a későbbi nyelvészi működésedben? Makkai A.: Elsősorban az, hogy egy jó iskolában mindig mennyire fontosak az európai nyelvek. Tanítottam harmadéves franciát, másodéves latint: Cézár De hello Gallico-')ií olvastuk; tanítottam negyedéves németet, és akkor fellőtték az oroszok az első szputnyi- kot, amitől mindenki rettenetes izgalomba jött... Balázs G.: 1958-59-ben? Valahogy így... Makkai A.: Igen, 1957-ben. Az amerikaiak nagyon megijedtek, hogy le fognak maradni az űrversenyben. Megnőtt az érdeklődés az orosz nyelv iránt, úgyhogy délutánonként elkezdtem azt is tanítani. Azóta is az lolani School az egyeben középiskola a Csendes-óceán térségében, ahol orosz nyelvet tanítanak. Akkoriban igen hatott rám az a tény is, hogy a hallgatóim vagy diákjaim egyrészt tokiói japánt, okinawai japánt, nagyon kevesen mandarint, legtöbbnyire kantoni kínait beszéltek, aztán a Fülöp-szigetekről jött sok gyerek, és elvétve még három-négy hawaii is akadt. A hawaii ugyanis egy kihalásban lévő nép, bár most van egy kis reneszánszuk. Tehát egy ilyen eleven Bábel tornyában éltem, hogy így mondjam. Egy osztrák kolléga, Siegfried Ramler, akinek az a különleges sors jutott osztályrészül, hogy a nürnbergi tárgyaláson tolmácsként dolgozott, még ott beleszeretett egy amerikai újságírónőbe, aki történetesen egy hawaii nő volt. Elvette, és így került aztán a Hawaii-szigetekre. Egy alkalommal azzal fordult hozzám Siegfried, hogy öregem, neked nyelvésznek kell lenned. Egyből rákérdeztem: az mi? A válasza a következő volt: hát az, amit most csinálsz, csak rendszerbe foglalva. Aha! - gyűlt fel a fejemben a villany. Szóval így kezdődött. 168
