Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn
sokadalmuk mindegyikének létezik az összes többitől messze eső látóképessége és szükségszerűsége szabta, magára formált, önállóan elkülönülő tudatnézőszöge, amin lehetetlen alaposan véghezvinni a mi megértésünket. Persze ez a másmilyeneknek sem sikerülhet. Meg aztán, hogy tovább feszítsem képzeletem húrját: vajon csupán egy szem mindenség lézeng a tér és folyamat nélküli semmiben? Én kétlem. A konyakosüvegért hajolt, és töltött belőle, lassan, apránként csöpögtetve nedűjét a két pohárkába, és amikor megteltek, elfordult tőlük: Miként ön tavaszidőn, barátom, én is üldögéltem a teraszon, órákig is akár csillagsötétben, a bámulatosan szép éggömb eme fele alatt. És ráérősen követtem időmmel a szanaszét égitesteket meg alakzatba foglalható csoportjaikat, ahogy emelkednek, majd hanyatlanak, elmerülnek földi látványommal egyezőleg. Önhöz hasonlóan, a személyiségemet kiteljesítő moccanatlan vagy pislákoló fényüket élveztem leginkább, és fogtam töprengésre. Jobb kezének mutató és középső ujjával dobolni kezdett puhán és szaggatott ritmusban az asztalka szélén: Gyakorlati elmével iparkodtam gondolni ezt az érzelmileg, lelkileg átélt történést. Közelebbről: azokat a sugarakat, melyek szememben értek útjuk végére. Általánosan ismert, hogy csöppet se ritka a sokszámjegyű fényévről induló és a jeges űrön át jövő fény, és meglehet, hogy az a valami, ahonnan ez a sugárzó energia elrugaszkodott, már nem is létezik, és eddigi útjából, ki számolhatná vajon, hány billiónyi esztendő szintén elveszett, illetőleg nincs mögötte. Felhagyott a dobolással, és összekulcsolta kezét: Eme, a közhelyesléssel hasonszőrű megállapításban találtam egy külön is érzékelhető elképzelést, barátom, ami súlyos meglepetésként hatott rám. Explicite: mihelyt azok a fénysugarak látványomba tűntek, az a hihetetlenül temérdek és felfoghatatlan messzi- meszszi múlt tér, idő, történés, meg, ha volt, sok némely intellektus jelen alakot öltött az akkor folyó időmben - és világomban. Aztán, igazában jóleső döbbenetem csitultán, oly magától értetődővé vált, hisz’ ahányadszor szomorúfűz vesz- szőből font karosszékemből az égboltra néztem, az én estémet láttam. Sóhajtott, és széttárta a karját: Hát, ez is megadatott emberi tudatom állagának, a külvilágból rárakódott összes talányával egyetemben. Szerkesztett rejtvények megfejtéséhez és találgatásokhoz ritkán volt kedvem, barátom. Jelenleg sincs. Önélésemtől kérdezősködni azonban szinte naponta. És ami a leggyakrabban ismétlődik: a fejlődés csúcsára juttatott emlős tudatának vajon mi a szubsztanciája, vagyis legbensőbb lényege, amelynek oka önmagában van. Aprókat köhintett, némi zavarában: Az erre kínálkozó válasz klasszikus tautológiához vezetett, egyenest a tudat önmeghatározásához, hisz’ kinek vagy minek lenne esélye hihetőbben prezentálni, hogy mi a tudat, mint saját maga. Igaz, nincs sehol semmi más eszköz megítélésére széles e bolygón. Eme vélekedés mégis olyan számomra, barátom, mintha csapda kattanna a bokámon. Két tudatomnak kéne lennie ahhoz, hogy kiszabadulhassak belőle: egy alanyinak és egy tárgyinak. Szélesen elmosolyodott: De hát hol a dupla tudat? Sehol. Ez elém idézte a szélhajókat, és azt, amit történtek velem... H. egyetlen kortyintással kiürítette pohárkáját, és: Ne erőltessük tovább, barátom, hisz’ amiként már szóltam, oly mérhetetlen a mi időnk! Felállt párnázott karosszékéből, a facsipkés asztalhoz ballagott, és mozdulatlanul nézte a gyertyacsokrot. Követtem. 162
