Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

Egy jaj tévelyeg, az utolsó.

Csillagok, sok-sok Penelope, ismét

Keblére ölel titeket az Úr!

(Oh, vakság!

Omlása éjszakáknak...)

S elfelejt az Olympos,

Az álom örökös virága.

Itt hagyta abba H. gyámolítottak híva a csöndet.

Jólesett, ahogy gyöngéden körülvett. Meglehetősen hosszú ideig élveztük a jelenlétét, melyet gyertyalángocskák szépítettek.

H. derűre éledt:

Nem álmosítottam el, kedves barátom, eléggé átlátszatlan elmemesémmel?

Nevettem:

Hát, elaltatni nem altatott el.

Kihörpintettem a poharam. Nem volt nehéz.

Felkászálódtam párnaszékemből, és a facsipkés asztalhoz sétáltam, szivarért. Ezúttal szép, testes dióbarnát fajtáztam ki, és tüzet csiholtam az ezüstmintázatú gyújtóval. Miközben szippantgattam a szivaromból, azt tekintgettem, hogyan lüktet a parazsa meggyvörösből szürkés langymelegbe, ide-oda. Utóbban tévedt nézésem a gyertyacsokorra, melytől, a már teljesen elsötétedett késő délután, bársonypuhává idomultak a tárgyak. Csupán a fényudvarába esők mutattak leplezetlenebb formát. Meg azok, melyek a kandalló narancssárga árnyalatát élvezték.

H. a párnaszékében kényelmeskedett, és alighanem hangulatát szundikálta.

Elnyomtam a szivar csutkáját az ólomfehér, kristály hamutálcába, és miután a hamuval együtt a kandallóba öntöttem, az asztalka szélére tettem. Visszaballagtam a facsipkés asztalhoz a szivardobozért, a szalvétagyűrűért meg a fehér piskótás tálért és a két kistányérért. Háromszor vagy négyszer fordultam. Hadd legyenek kézközeiben. Oda is kerültek, bár alig-alig találtak helyet maguknak, annyira zsúfolódtak egymáshoz.

A pohárkák kihörpintve. A konyakos üvegért nyúltam, és töltöttem, híven H. szokásához, cseppenként.

Az üveg nyaka, véledenségből, az egyik pohárka széléhez koccant, félhangon. Mindazonáltal H. pillogva kinyitotta a szemét, és megdörzsölte:

O, hol is voltam, akarom mondani, hol is vagyok?

És midőn áttelepedett látásába, ami innen áttelepedhetett, megragadta pohárkáját, és egyetlen kortyintással fenékig ürítette:

Hát ez aztán igazán a valóm ébrenléte!

Mosolyogva illettem poharamat:

A szemhunyás nélkülire!

És lehajtottam italomat.

A kandallóban még mindig izztak a fahasábok, de már szanaszét rogyadozva melengettek. H. odahajolt a keze ügyébe eső piszkavasért. Kiemelte tartójából, és bele-be- ledöfködött vele a zsarátnokba, aztán kupacba terelgette a parázsrögöket, és ráérősen, kedvét szórakoztatva, ingatag lángocskákká emelgette őket.

Nézegettük, nem is tudom, meddig, egymás arcán a fel-fellobbanások tükröződéseit, melyek színe elütött a három gyertyaszálétól.

155