Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

Jut eszembe, barátom, alkalmasint imént távolodó, döngicsélő poszméhlátogatónk- nak köszönhetően, valamint az ön iránta tanúsított magaviseletének, valamely elmélkedésem töredéke. Mégpedig: A bölcs emberpéldány elkülönbözi magát a natúra vele nem megegyező teremtményeivel való összeütközéstől. Kiváltképpen attól, hogy önnön életével szemben támadjon konfliktusa. Ez léte elvesztésével fenyítené. És még ezen felül: ezt nem is szívelné a természet, ha kizárólag rajta múlnék. Ám leledzhet énhasadás, mivoltunkban, kizárólag általunk vigyázatlanul okozott, ami arra ösztökél buzgón, hogy ne hagyjuk jóvá egybecsengésünket, világrajövetelünkkel. Minő métely ez! Könyörtelen métely. Egyszersmind megfutamodás egy és oszthatatlan énünk elől, akár kedvünket leljük benne, akár nem.

H. pironkodó lélegzetvételek után:

Nem tartottam pórázon szavaimat, barátom. Szaladgáltak is szerteszéjjel. Ennek ellenére szeretném, ha meghallgatná, amit még ide tartozónak vélek, kiegészítésképpen. Nevezetesen az, hogy magabízó lelki tusát kell vívnunk egynémely jellemvonásunkkal, azokkal, amelyek a sajátjaink ugyan, de ellenünkre vannak. Jómagam gyakorta voltam kénytelen hadba szállni a természet által nekem kiszemelt emberiét alkatomtól elütő mi- neműségemmel. Ez azonban exkluzíve belvilágunk történéséhez tartozik, és nem hó- hérolja az odakintit.

H. fellegtelen arckifejezéssel szólt ez ideig. Ezt követően azonban borulat vetődött rá:

Az emberi nem cselekvénye nemkülönben dúslakodik párviadalokban, ám ezek nem a belső világban játszódnak, hanem mindig másvalakik ellen tülekszenek, méghozzá jobbadán roppant brutálisan, és eladdig elszántan, míg valamelyikük miszlikbe nem rom- bolódik, akár korpuszában, akár lelkületében. Ezt szolgáltatják az egykik, a vérségek, a nációk, a regnumok, az impériumok - egyként. Es ki-ki a hagyományaival, a hitével, a civilizációjával, avagy újsütetű, illusztrisnak kikiabált, ám kevésvártatva büdösödő eszméivel szándékolja legitimálni tetteit. Evégből állítottam, közszeretetei egyáltalában nem aratva vele, hogy az emberi nemzet legkevésbé se páváskodhat a jelenünkig figuráit históriájával.

H. immár szenvtelen hangon vitte tovább:

Egész fajunk pórul járhat önmagával, kedves barátom, ha nem hagy fel az én, nyo- matékozom: az én kórjelzésemben körvonalazott sajátságával. Pediglen nem fog, gyanítom. Azért nem, mert számos bámulatra méltó eddigi bölcselemének, műalkotásának, valamint e földteke és, azon tovahaladóan, a kozmosz, összevonva: a láthatártalan szubsztancia titkainak kutakodásához nélkülözhetetlen kompetencia birtokában se képes átvergődni zilált és félkegyelmű hitványságain. És a természet pusztításával párhuzamosan az önnönmagáét is végzi históriájában.

H. jóformán semmitmondóvá fakította, láthatóan kedveszegettségig jutva, amit még mondani szándékozott:

És bármily mélyre szántott e televénybe eszem ekéje, sosem ért le oda, ahol gyökérzetére lelhetett volna annak, amit említettem volt az imént.

H. lankadtan sóhajtott:

Meg aztán. Akár az egykik, akár a zöm, különb-különb kívánatokat, más szóval: célokat rakol folyton-folyvást maga elé, sokszerűen lét- sőt, még vágytársaink ártalmára, mindössze saját hasznára lesve.

H-nak újfent szünetre volt szüksége, mígnem:

Ám esze ágába se jut: akad-e az önnön ébrentartásán kívül bármily tisztje a mérhetetlenségben, kirótta-e rá egyetlenegy célnak elérését is valamiként a csillagok végpont nélküli telemilliárdjaival hintett makrokozmosz.

H. suhintott, és kesernyésen:

138