Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 11-12. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 8.)
a bajról, mégpedig abszolút közömbös irányba, ami felszabadító hatással lesz rá. Telitalálatnak véltem ebből a szempontból, hogy a homousion-homoiusion ellentétpárról kezdtem hangosan elmélkedni. Idéztem a híres kérdést, amelyet a gyanakvó bizánci polgár tesz fel Adámnak: Mondd, mit hiszesz, a Homousiont, vagy a Homoiusiont? És kifejtettem, mennyire nagy jelentőségű az í-betű által reprezentált különbség, hiszen, ha azt mondjuk: Ho- moiusion, azt fejezzük ki, hogy Jézus egylényegű Istennel, míg másik esetben azt, hogyjézus nem Isten. Felhívtam a figyelmét, hogy ma is van példa az „í” betű esetéhez hasonlatos kvázi-dogmatikai vitára. Sokan lovagolnak Nagy Imre szóhasználatán, amikor „kismagyarok”-nak becézi a magyar gyerekeket. Ostobaság emiatt nacionalista áthallást emlegetni. Összefoglalóan szólva pedig „Az ember tragédiája” című alkotás körül zajló hercehurca arra vezethető vissza, hogy a dogmatikus-marxista Lukács György jövőkép nélkülinek minősítette, miáltal... Még beszéltem, amikor felegyenesedett a tolmácsnő, egészen hátradőlt, fejét az oltárkőnek támasztotta, felnyitotta lassan a szemét, mereven figyelt előre és bágyadtan mondta:- Fordítva.- Tessék? - hajoltam hozzá szolgálatkészen.- Maga fordítva mondta. Homousion jelenti az egylényegűséget. Sértett a helyreigazítás, de nem kezdtem vitát, mert nem voltam biztos az igazamban. Azonkívül állapota javulását jelezte megszólalása, s ennek őszintén örültem. Bosszankodás helyett hát inkább nevetve előadtam, hogy ha hiszi, ha nem, tizenhét éves koromban játszottam a színműben. Ez Debrecenben történt 1947-ben. Népi kollégista voltam és a kollégiumunkban toborozta a színház a statisztériát a tömegjelenetekhez. A tolmácsnő elővette táskájából az imént használt üvegcséjét, belélegzett belőle, aztán visszadöntötte fejét a kőoltárra. Lehunyta lassan a szemét, s amikor ismét kinyitotta, azt gondoltam szigorú tekintetét látva, hogy most néz szembe mindazzal, amiről nem akar tudni. Rövidet sóhajtott, kicsit megrázkódott és - vajon mire gondolt? - elmosolyodott. Ettől egészen jókedvű lettem és viháncolva mesélni kezdtem, hogy én voltam a leprás a római színben.- Tudja, amelyikben Ádám és Éva léha férfiak, meg ledéren öltözött hölgyek társaságában lumpok Egyszer csak behozzák a nyitott koporsót, benne a halott lep- rással, aki én vagyok és odajön egy szerepe szerint Hippia nevű szép debreceni színésznő, leguggol, és úgy szájon csókol, hogy majdnem kiugrottam a koporsóból. így csókolt, ni! Kérgük jókedvemben a hajára akartam adni egy puszit, de elrántotta a fejét. Ugyanabban a pillanatban magasba tolta jobb karomat. A csuklómat markolta, s olyan diadallal emelte feje fölé, mintha most megtalált bűnjelet tárna a világ elé.- Hé! Hé! - kiáltotta. - Do you wanted to take a monastic vow? Hé! Hé! Maga akart szerzetesi fogadalmat tenni? Közben a templomokban vegzálja a nőket? Hé! Csak most, amikor akaratlanul megszorítottam a derekát, most derült ki számomra, hogy még mindig átölelve tartom. Ő is most vette észre. Az eredetileg jámbor, kizárólag óvó szándékkal végzett „átkaroló” mozdulatomra talán nem is emlékezett, vagy nem figyelt, mert akkor kényszerűen mással volt elfoglalva. 125
