Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 8.)

Minthogy a természet rendje szerint a méheknél több eszközzel rendelkezem információk átadására, így például a beszéd készségével, hát mondtam is azt, ami foglalkoztatott, - elővezettem a magam rezgőtáncát.-Meggyőződésem, hogy a jóisten barátja a szerelmeseknek, - mondtam kissé fejhangon, aritmiásan lélegezve.- Nagy káosz lenne, ha mindenki vágyát egyformán teljesítené az Isten - felelte évődő derűvel a tolmácsnő.

Gondolkozni kezdtem, vajon melyikünknek lehet nagyobb igaza, s arra a következtetésre jutottam, hogy ezt is, amiként minden igazságot, az ész fedezi fel, az ész értelmezi és magyarázza. Már akkor osztottam ezt a véleményt az amúgy nem kedvelt kínaival, amikor a szerzetesnek bizonygatta.- A szerelmeseknek ésszel kellene szerelmeseknek lenniük - gombolyítottam a társalgás fonalát. Egészen a fiiléhez hajoltam, szinte suttogtam, úgy is, ahogyan templomban illik, meg úgy is, ahogyan kívántam teste közelében lenni. Már-már az oltárhoz préseltem és nem tudtam, hogy az én remegésem hatja-e át őt is, vagy saját izgalmától reszket gyönge bőre? Apró bólintása, tagolatlan kézmozgása, halk re- begése jelezték, hogy életben van, sőt: véleménnyel is bír.- Képtelenség, amit mond, bár megérthető ilyen eszmei forrongásban.

Ebben a pillanatban összeért a kezünk. Elkapta, de addig mocorogtam, amíg ismét hozzáérhettem. Meg is ragadtam és megcsókoltam.

Olyan csönd lett, amilyen az őscsönd lehetett az ősrobaj előtt. Rekedt hadarásba kezdtem:- Azt akarom mondani, hogy szeretem, ami igaz is, ugyanakkor kevés ez a szó, mert a szerelem nem nyilatkozat, hanem két bőrfelület érintkezése, ahogyan erről a magamfajta materialisták elmélkednek mostanában, ezekben a maga által szellemi forrongásnak nevezett időkben

Egymáshoz tapadt a testünk, úgy álltunk pár másodpercig, mint áléit szerelmesek. Aztán megroggyant, és ha nem ölelem át, bizonyára összeesik. Arra emlékeztetett a mozzanat, ami a szófiai székesegyházban történt, de akkor hamar magához tért s arra hivatkozott utólag, hogy csak imádkozott csöppet, azért görnyedt meg. Lehet, hogy úgy volt. Most azonban igazi rosszullét fogta el, amolyan félájulatba zuhant. Észrevettem lábunknál a hosszú padot, ami föltehetően térdeplőnek szolgált, s arra eresztettem a tolmácsnőt, azután melléültem.

Hallgattam lélegzését, támasztottam vállát a vállammal. Térdein könyökölt, öklei közé szorította fejét s annyira összezsugorodott, amennyire képes lehetett. Ismét óvatosan átöleltem, igazán pusztán azzal a szándékkal, nehogy ellenkező oldalra elbillenjen.

Kérdeztem, tehetek-e valami hasznosat érte? Eszembe jutott, hogy ispotály is van valahol a közelünkben, éppen ő tett említést róla. Ajánlottam, hogy odakísérem, esetleg orvosi segítséget hívok onnan.

Tagadón rázta borzas fejét.- Mindjárt elmúlik - motyogta és még mélyebbre nyomta arcát öklei közé. Nagyobb zavarban lehetett, mint én, de - talán - fizikai fájdalmai is voltak.

A tarkóján göndörödő pihés hajzat látványa váratlanul anyámat idézte. Gyorsan ráébredtem azonban, hogy tévedek. Ritkán láttam anyám tarkóját. O rendszerint mosolygós-hízelgős arcával közelített hozzám, aztán könnyes-durcás arccal távo121