Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11-12. szám - Sarusi Mihály: Levelesládámból
SARUSI MIHÁLY Leveslesládámból GAZSI ÍRJA MISKÁNAK Nagy Gáspárral először a ’70-es években találkoztam valahol Veszprém megyében, ahová volt szombathelyi iskola- és évfolyamtársai, a fiatal írók bakonyi-balatoni körének vezetői hívták. (Akkor találkoztam először Ágh Istvánnal is.) Az 1982 és 2006 közt váltott 44 (?) levél alkotta levelezés ismerkedéssel kezdődik, hogy barátkozássá fajuljon - ami az 1980-as évek Békéscsabáján már-már életveszélyes volt. (Ki tudja, miért, a levelek jó része újraragasztva érkezik a címzetthez.) 1986-ban egy év börtönre ítélték (s be is csukták) a fiatal szeghalmi költőt, Bogár Lászlót egy verse miatt, mivel nem volt közismert, az irodalmi élet nem tudott róla, így nem is tett érte senki semmit. (Endrődi Szabó Ernő baráti körébe tartozott, de Ernőnek az időben éppen volt elég baja az ifjú viharsarki tollforgató nélkül is: a legenda szerint ’szalonspicces’ állapotban kiutasította a dunakanyari vendéglőből és az országból az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet vörös hadsereg tisztjeit, így az írószövetség az ő mentésével volt elfoglalva.) Nagy Gáspár írói működésem egyik legfőbb támogatójává vált. 1987-es vitánk nem eltávolított, épphogy összehozott bennünket. Nekem e kapcsolat, e távbarátság segített abban, hogy bátrabban vállaljam mindazt, amit fontosnak érzek. Nem csak írásaimban, írásaimmal, hanem - ha máig óvatosan is, de - bárhol, bármiben, bármivel. Az O bátor demokrata kiállása visszaadta az én hitemet is: ha Gazsi meri, te miért nem?... S 1988/89-re mind nyíltabban álltam a nemzeti ellenzék mellé, álltam soraiba. Nem kis részben Gáspárnak köszönhetően. Épp ez volt az, ami miatt idegeskedtek a bécsabai étásak: „Nehogy már Miska az uszályukba kerüljön...”. Nagyon jól érezték, milyen veszélyes a számukra, ha a fennhatósági területükön élő értelmiségi kapcsolatot tart pesti ellenzékiekkel. Mert pontosan így lett. Tevékenykedésük mellett e levelek is hozzájárultak ahhoz, hogy kinyíljon a csipánk, hogy megbátorodjunk. Abban a világban - ott Békésvármegyében -, ahol igen jellemzően az akkori megyei napilap szerkesztőinek 90 százaléka volt ávós, volt pufajkás, vagy épp akkor is politikai rendőrségi ügynök, netán egyszerű pártházi besúgó. Azaz nem ok nélkül féltettek bennünket ’a pestiek’-től - s olvasták bizonyára nem kis gyanakvással a levelezésünket (amelynek egy-egy darabja máig nem ért el a címzetthez). Gazsinak és néhány társának köszönhetem, hogy a pályám kibontakozhatott. Hogy nem maradtam teljesen védtelen azokkal az ostoba (köztük a megélhetési) szerkesztőkkel szemben, akik mindent megtettek - és megtesznek - elhallgattatásomért. Gáspár valóban végigkísérte a pályámat - pályám azon részét, amelyet szemmel tarthatott. 43
