Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Bokányi Péter: A közös és a személyes
BOKÁNYI PÉTER: A közös és a személyes (GYURÁCZ FERENC: SZEMÉLYES ÜGYEIM) „Fő érdeklődési »területem«: magam, környezetem, lakóhelyeim, lakóvármegyéim (Vas és Sopron), a tágabb régió, az ország (az egész és a csonka), a magyar nemzet, Európa valamint az emberiség múltja, jelene és jövője, továbbá az, ami (aki) mindezeken innen és túl van”- írta bemutatkozásként az 1993- ban megjelent Egy „populista" följegyzései című kötetének hátoldalára Gyurácz Ferenc. Az 1993-as kötetet sok tekintetben idézi az új kötet, a Személyes ügyeim, amelyben a fentebb „vázolt” érdeklődési terület csak látszólag szűkül: a közösségi emberről szólnak az írások a bevezető szerint - amint a közösségi ember szólalt meg az 1993-as kötetben is, a közösség értelmén, tartalmán és az érte való cselekvés lehetőségeinek vizsgálatán keresztül. Tizenegy portrét/tanulmányt válogatott össze a szerző, amely szövegek fő- szereplői-tárgyai a szó legnemesebb értelmében „közösségiek”, életük, művük szolgál és szolgált: a mindenkori kisebb vagy nagyobb közösséget, amelyben élniük és alkomiuk adatott, utókorukat, a ma közösségét - már, ha igényt tart erre a szolgálatra. Gyurácz kötetének bevezetője ugyanis meglehetős borúlátással tekint nemzetünk és kultúránk jelenbéli állapotára, s utal arra, hogy a jelenbéli szakadékból való kilábaláshoz újra szükség lehet a közösségben gondolkodásra, az alanyban-állítmányban gondolkodás helyett - ahogy a szerző írja. Amint már fentiek (és a kötet címe is) jelzik, Gyurácz Ferenc írásaiban deklaráltan szubjektív: az irodalom- és művelődéstörténeti írások a személyesbe ágyazódnak, szinte szerzőjük szellemi önéletrajzaként is olvashatók a maguk egymásutánjában. Kérdés persze, hogy meg lehet-e szólalni egyáltalán a „személyes” nélkül, hogy létezik-e a puszta és száraz tudományos téma, tárgy. Gyurácz Ferenc kötetének válasza az egyértelmű „nem”, az írások többsége „kérésre vagy megrendelésre született, de személyes ügyem mindegyik, máskülönben létre sem jöttek volna: kiesett volna kezemből a toll, felmondta volna a szolgálatot a billentyűzet” - írja a szerző. S ez a vállalt/deklarált személyesség eleve vonzóvá teszi a kötetet: a tudós vállalt szubjektivitása, a személyes viszony, ami a tanulmányok, esszék mindegyikén átüt, az a közvetlenség, ahogy a szerző tárgyához viszonyul. A személyest erősítik fel az egyes írások végén vagy éppen a szövegtestbe ágyazott köszönetnyilvánítások - mennyivel barátibb, közvetlenebb ez így, mint „listázva” a kötet végén - s azok a helyenként már-már lírai futamok, amikor a szerző vall tárgyáról vagy a tárgyához fűző viszonyról. A kötet írásai 1980 és 2007 között keletkeztek, s a keletkezés sorrendjét követi a kötet felépítése. Többek közt ezért is kísért a fentebb már említett „szellemi önéletrajz” kissé közhelyízű kifejezése: a szerző személye az elsődleges szervezőeleme a kötetnek, nem valamiféle irodalom- vagy művelődéstörténeti kronológia. A bevezető „hőseimként” említi egyhelyütt a tanulmányok, esszék 88
