Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Sárfi N. Adrienn: Az élet embertelen bölcsője
volna benne. Valami körvonalazhatatlan idegenséget és félelmet érzett. Lábai megremegtek, elöntötte a hideg veríték, hófehér, püffedt arca idegesen vibrált. Csak tolta a kocsit, hűvös, nyirkos kezeivel markolászta a fogantyúját, apró, vizenyőskék szemei riadtan jártak körbe, hányinger kerülgette, már-már öklen- dezett, karjai zsibbadtak. Aztán vaskos lábairól a remegés kiterjedt az egész testére. Két-háromszáz méter után megtorpant. Egy pillanatra olyan ürességet érzett, amilyet még azelőtt soha. Próbálta elhessegetni rémületét, de nem sikerült. Zavarodottan állt, nem értett semmit. Keserves, elviselhetetlen kínt érzett, amikor kimondta magában az iszonyatos felismerést, a tényt, hogy nem emlékszik az égvilágon semmire. Honnan jött, mi az a sok holmi előtte, hová viszi mindezt, egyáltalán mit csinál ő itt...!? Iszonyodva lehunyta a szemét, koncentrálni próbált önmagára, az életére, amit élt, amiben most is benne van, vagy benne kéne hogy legyen, de mintha egy szempillantás alatt kiesett volna belőle..., csak úgy... Most vissza kellene magát erőltetni..., de nincs sehol a fejében önmaga, az élete. Halkan és nyújtottan zokogott, aztán hirtelen hangosan fel- sikoltott. Szíve zakatolt, kétségbeesett dühvei túrt a sok vásárolmány közé. „Miért, kinek kellett mindez?!” - Kiabált megrendítő őszinteséggel és végtelenül magányosan. Nehézkes teste összeroskadt az érhetetlen felejtés súlya alatt. Sírdogálva kuporgott a földön. Kis idő után színes, meglepődött embertömeg vette körül. Szólongatták, húzták felfelé a karjait, biztatták, „hideg a kő, felfázik” - mondták kedvesen, elnézően. „Eltévedtem” — suttogta feléjük szipogva. Valaki zsebkendőt nyújtott, ő letörölte vele zsíros, könnyes arcát. Feltámogatták, s egy ideig még ketten-hárman támasztották imbolygó testét, aztán együttérzően köszöntek és siettek, hömpölyögtek tovább a sugárúton. ...A kocsi fogantyúját szorongatta. Kimerültén, bizonytalanul lépett egyet, kettőt, aztán megállt. Nyirkos kezeit leengedte, jobb tenyerével letörölte az arcát és összehúzta a kabátját. Bal felől kerülve a kocsit, annak oldalrácsába kapaszkodva tett néhány lépést, majd - mint aki a vesztőhelyre megy, önként feláldozva magát valaki másért - gyengén és rettegve, de beletörődve megindult. Bukdácsolt, botladozott, bele a színes, sietős, zajos hömpölygésbe, s egyre távolodott egy telepakolt bevásárlókocsitól... Egy éppen hogy émelygő, kicsit borzolódó gyomor, egy gyenge, fuvallatszerű, elillanó hányinger és máris belém költözik a félelem, hogy nekem csak ennyi kell, ennyi is elég, hogy észrevegyem, milyen sérülékeny kis semmiség vagyok, s félek az emiatt belém költözött félelemtől, mert hát ugyan hogy lehet megijedni csupán ennyitől?! Nem értem... *** Nem lehettem ott nagymamám temetésén. Később szüleimmel álltam a győri Szentlélek templom sötét, hideg altemplomában, egy furcsa fallal szemben. Zavartan néztem a falat borító fekete és fehér márványtáblákat. A sok név és évszám között ott volt, vagy két méter 68
