Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
Ugye, mire jó a történelem? Még ha kicsit igazított fazont is kapott Matild nénémtől! Egyetemista koromban, az Eötvös Kollégiumban meglátogatott bennünket az éppen aktuális miniszterhelyettes, Molnár János, az 1956-os forradalom - neki természetesen ellenforradalom - egyik hivatásos, de különben nem tehetségtelen történetírója. A rebellisekkel tűzdelt kollégium egyik még rebel- lisebb diákja - nem én voltam - szemeivel átfúrva a horizontot elzáró tetőszerkezetet is, fejét a csillagos égre szegve feltette a kérdést: „A miniszter- helyettes elvtárs szerint, lehet-e hamis tudattal szocializmust építeni?” A kés megállt a levegőben! Elakadt a lélegzetünk... Na most megfogtuk! A válasz, nemcsak kijózanító volt, de életre szólón tanulságos is. „Miért ne, elvtársak?” Nagyanyám a padláson elmondta, hogy Gergő' soha nem ostromolta Eger várát, hátán a tyúklétrával. Meghalt ő, annak előtte, miután elfogták a törökök a mezőkeresztesi csatatéren, egy portyázás során. O csak a gyávaságomat akarta legyűrni Gergő példájával. Alolnár elvtársnak nem volt további mondandója. Az ő feladata ugyanis a hamis tudat fennmaradásának állandósítása volt. Vesztett? Eger vára akkor már létem élő valósága volt. Nyaranta legalább két-három hetet töltöttünk el Mezőtárkányon, Asztalos mamánál. Ilyenkor együtt volt a szőkébb család. Anyám, apám, Matild nagyanyám, Barnus nagyapám és a kilencvenes határon már túllépett Asztalos mama. Ami nekem nyaralás volt, nagyapáméknak kötelesség. Az aratás kikövetelte magának a munkáskezet. A házőrző szerepét - az időközben elhunyt családkedvence, Morzsi kutya helyét - apám vette át. „Sanyikám, nem való a te kezedbe sem a sarló, sem a kapa.” - mondogatta nagyanyám, s apám, aki pontosan tudta, hogy még az aratóknak kijáró vizet sem tudja a szántóföld lucskosítása nélkül kiönteni az ampából, mosolyogva tárta szét a kezét. Hiszen ebben az anyósi megjegyzésben semmi sértő nem volt, a hangszínben sem, a mozdulatban sem. S Matyi - így becézte apám nagyanyámat - szemeiből sem a villámok lövelltek, hanem a szeretet. Apám élete utolsó éveiben, mikor már önmagába zárt szótlan világát élte, egy emberrel tudott feloldódva vidáman tereferélni: nagyanyámmal. 39 Mózes (1975)
