Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

Ekkor már odavolt mind a két cukrászda, a Róbert Károly körúti mozinak is csak a neve volt meg, de az is csak a néptudatomban. Dózsa nevére hallgatott a Winkler. S veszendőbe ment a villanyszerelő szaküzlet is. Bár be kell vallanom, hogy az objektumok családon belüli elosztási rendszerével a mai napig sem, sikerült tisztába jönnöm. Annyi bizonyos, hogy a kocsma a mienk volt, és életem első artistaszámát a Winkler moziban láttam, ahol aznap éppen nagyanyám szedte a jegyeket.

Ha arra gondolok, hogy 1949 és 1956 között mi minden történt ebben az országban, hogyan maszkírozódott át az alagsori pincében, a dohos falak között az ócska cipőt hordható vacakká varázsoló kaptafavitéz népelnyomó bur- zsoává, nagyapám talán jó üzletet csinált, amikor a kocsmát némi készpénzért, s az utódra terhelt adóssággal elcserélte egy Aggteleki utcai lakásra.

Jó szimat vezette, vagy ami valószínűbb: a csőd volt elkerülhetetlen? Mindegy! A lényeg, a lényeg! Felfelé mobilizált! Egyéb kategóriájú, kétes elemből az uralkodó osztály - a munkásosztály - tagjává avanzsált. Segédmunkás lett, s ezzel a lépésével magára vállalván a sors szerepét, ha teret nem is nyitott, de el sem zárta a csapokat.

Szép lenne arra emlékeznem, hogy távozásunkkor érzékeny búcsút vettem a környéktől, és kedvenc zugaimtól. Sajnos, az igazság az, hogy arra sem emlékszem, mikor és miként mentünk el. Még azt sem tudom, hogy a Bodrival mi történt? Jó sora lett az új gazdáknál? Elhajtották?

Évtizedekkel később tudtam meg, hogy a valahai Sanyi csárda 1950-ben lehúzta örökre a rolót. Munkásszállás lett a volt kocsmából. Feltehetően a nagy változások közepette csak a bor maradt meg állandó tényezőnek. De már nem ott mérték, hanem oda hozták az új lakók. S vajon Bodri ezt a változást is megélte, esetleg túlélte még. S ott? Vagy kóbor eb lett belőle állandó vacok nélkül?

Lehet, hogy a szocialista átmenet a kutyáknak sem kedvezett?

Annyi biztos, hogy 1949 szeptembere már Angyalföld egy másik szegletében talált. A Béke utca 3-ban, a nevezetes fatelepen, s lakásadóink apai nagyszüleien helyett anyai nagyszüleim lettek.

Kétségkívül a kocsma után, objektiven szemlélve a világpolitika alakulását, a Béke utcai fertályon a helyzet kritikán aluli volt. De nem nekem. Már a Tüzér utcai kocsmából is örömmel mentem „látogatóba” a Béke utcába Matild nagy- anyámékhoz. A Tüzér utcai kocsmához tartozó udvarban, amely mégiscsak az ivó kerthelyiségeként funkcionált, nekem csak zugok jutottak. Igaz: meghitt zugok.

A Béke utcában „házunk” előtt zakatolt el a villamos, s a hatalmas kertet az utcától csupán egy fakerítés választotta el. A fakerítéshez belülről anyám és két testvére - Laci és Lenke - még gyermekkorukban betontestekből lépcsőt építettek. De az is lehet, hogy az „építőmester” Barnus nagyapám volt. Ha az ember felhágott a betonépítményre, s állát a kerítésre támasztotta - ez még nekem is sikerült - közvetlenül került kapcsolatba a Béke utcai forgalommal. Ha már nincs Mezőtárkány, ha már nincs a ház előtti lóca, ahová esténként olyan

36