Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

- Hogy frakcióztam. Frakcióztam a Nyékinél. Mondtam, hogy én semmi­lyen frakcióban nem vettem részt, elvégeztem a munkámat, és utána örültem, hogy hazamehetek. Mi, Te még hazudsz is?’ És elém tettek egy jegyzőköny­vet, hogy írjam alá. Hát olyanok voltak benne, hogy mondtam, nem írhatom alá, én nem vagyok kommunista-ellenes, nem frakcióztam, nem akartam meg- dönteni a rendszert, élni akartam és eltartani a családomat. „Mi, itt még pofá­zol is?” ’Vigyék ki!’ Hát ott kivittek: ökölcsapás, pofon, miegymás, seggberú- gás, összetörtem a szekrényajtót, és akkor még megjegyezték: ’Nézd a piszkos fasisztát, még itt is károsítja a nép vagyonát.’ Ügy megütöttek, hogy beestem a szekrénybe ajtóstul. Két olyan behemót legény volt ottan, hogy jobb lett volna azokat a marhavágóhídra vinni, hogy marhát vágjanak. Egy pofon, két bukfenc. ’Na aláírod?’ ’Aha.’ Hát nem ha­gyom itt magam félholtra verni. Úgyis bíróság elé kerülök, és ott majd meg­mondom, hogy kényszer hatása alatt voltam, hogy azért írtam alá a jegyző­könyvet, hogy ne üssenek tovább.- És a bíróság előtt mi történt? Nem kerültünk bíróság elé. Soha. Ügy egy hét múlva jöttek, hogy ’min­denki ki a cellából!’ Falhoz állítottak minket egy olyan félkörös teremben, és mondták a neveket: ezek jobbra, a többiek balra, és mehetnek vissza a cellába. Mi 30-40-en lehettünk, akik fönt maradtunk. Jött egy aranygalléros rangjclzé- sű valaki és mondta: ’Az Államvédelmi Hatóság önöktől teszi függővé, hogy ez meddig tart, aszerint, hogy jó munkát vagy rossz munkát végeznek.’ Hát ne­kem volt bátorságom megkérdezni, hogy tegyük fel, ha én személyesen na­gyon jó munkát fogok végezni, jól fogok viselkedni, mi az a maximális idő, amit ott kell, töltsék. ’Fiát - mosolygott - lehet 3 hónap, de maximum hat hónap, annál több semmi esetre sem.’ Üsse a part - mondtam magamban - hát köszönöm szépen, és vártam hogy mi lesz. Na akkor elkísértek valahova: vetkőzzek le! Ott kaptunk: egy ing, egy gatya, egy bakancs, egy sapka, nyári ávós ruha, a hátán míniumos csík, nadrá­gon míniumos csík, mint a tábornoki rangjelzés. Na, utána gépkocsira, ki a Jó­zsefvárosi pályaudvarra, be a marhavagonba, még négy ávós a kocsiba és elin­dult a vonat.” Az ígért három hónap, több mint három évig tartott. A recski tábor inter- náltja Sztálin halála után szabadulhatott. A megbocsáthatatlan bűn: ellenezte a munkásegységet, tipikus munkásáruló, peyerista. Ez a Peyer, ez a szociáldemokrata vezér, Trianon után, a kivérzett országban nem átallott „paktumot” (!) komi a „fasiszta” Horthy Miklós kormányzó miniszterel­nökével, Bethlen Istvánnal. Önként lemondott ez a gaz áruló a munkásosztály legélesebb fegyveréről, az osztályharcról, a szociáldemokraták vidéki szervezkedé­si lehetőségéről, pártbővítési kísérletéről. Ennek fejében a rendszer legalizálta a Tanácsköztársaság idején némileg bevörösödött párt rózsaszín árnyalatú szárnyát. Ezt tanultam a történelem szakon, az egyetemen. De nem ezt tanítottam a történelem szakon, egy másik egyetemen, igaz lényegesen később. Évtizedek tapasztalataival felvérteződve jöttem rá a marxista tétel Lenin által „továbbfej­34

Next

/
Thumbnails
Contents