Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Szántó F. István: Centenáriumi etűdök

zott közhely. S kivált igaznak tűnhet az olyan, különösen sanyarú sorsú (életművek esetében, ahová Kemény Katalinét is bízvást sorolhatjuk. Hérak- leitosz, Lao-Ce, Eckhart, Böhme, Pascal, Kierkegaard, Nietzsche vagy Cioran, nálunk pedig a hitvestárs Hamvas Béla mellé... E monologikus természetű, azaz vallomásos-vallomásszerű írásokból felépülő életművek létrejöttének előfeltétele ugyanis valahogy mindig a magányos, sanyarú sors, a meg nem értettség, amit (főleg) a kortársak részéről legtöbbször a tétova és báva, a tanácstalan és kelletlen értetlenség, az elképedt furcsálkodás kísér és övez. Nem véletlen hát, sőt inkább szinte törvényszerű, ha kívül kerülnek a „fősodorból”, koruk meghatározó kánonjaiból, ha margóra sodródnak, vagy műveik asztal- fiókban maradnak. Hogy aztán - igaz, zárványként való - fennmaradásuk annak köszönhető-e, hogy mítoszokat, legendáriumot vonnak alakjuk köré haláluk után, vagy annak, hogy a kánonok időről időre megváltoznak, igencsak bonyolult és minden egyes esetben külön-külön vizsgálandó kérdés. Mégis, erős fenntartásaim vannak ezzel a Terentianus Maurustól származó szállóigével szemben, igazságtartalma ellenére is. Nem elkoptatott közhely volta miatt, ami - mindig előrángatható jolly jokerként - könnyen szolgálhat kibúvóként, adhat bármire felmentést, hisz burkoltan egy másikat, a „mit-tegyünk-hát-ha- ilyen-az-élet” közhelyét sugallja. Nem. A szállóigével az a fő bajom, hogy e csonka formájában épp azt véti el, amit eredetileg szerzője valóban magvas gondolatként fogalmazott meg benne. Az ugyanis eredetileg így szólt: Pro captu lectoris habent sua fata libelli (‘A könyvek sorsa attól függ, mennyire tudja befogadni őket az olvasó’)- Nos, így mindjárt más. Ebben a formájában, azt hiszem, már minden további nélkül alkalmazhatjuk még az olyan szuverén, öntörvényű életművekre is, mint amilyen például Kemény Kataliné volt. Mi több, igazából csakis az ilyen életművekre szabadna alkalmaznunk.

Mű és mutatvány. A szuverén mű

A valóság megismeréséhez s ezen keresztül önmagunk jobb megértéséhez, önmagunk kommentárjához hozzásegítő (életműveket szuverénnek nevezem. Másként mondva: szuverének azok a művek, amelyeknek nincs szükségük olvasóra, viszont az olvasónak nagyon is nagy szüksége van rájuk. A szuverén mű nem szorul rá az olvasó egyetértésére, tetszésére, vagy más, kívülről jövő megerősítésre, és sem hatni nem akar, sem tetszeni, mert végeredményben nem egyéb, mint „az efemer én levetkőzésének folyamata”, illetve az erről számot adó vallomás. Nyilván erre gondolt Hamvas, amikor a következő mondatokat papírra vetette: „A művet meg kell különböztetni a mutatványtól. A mű az emberi élet anyagából készül, mintha egyetlen, sűrű és végleges alakja lenne annak, ami veszendő: a mutatvány bravúr, ami megtanulható és ismételhető. A mutatványból az ember hiányzik. A mű [...] az enyészetből készül, de megmarad. A mutatvány nem opusz, csupán aktus, rangtalan és nagyság nélküli. Mű az, hogy van valami, ami az életnél több, és az életet ezért oda kell adni. Nem azért, hogy megmaradjon, hanem hogy legyen. De az örökben legyen.”

Amikor a szuverén „mű” és az ún. „mutatvány” fogalmának megkülönböztetéséhez folyamodom, nem (csak) azért teszem, hogy mindennek orvén és

74