Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Végh Attila: Orpheusz-menetek

V É 6 H ATTILA

Orpheusz-menetek

FEKETE ZONGORA (2001)

„...Mennek az ösvényen csöndben, mely a földre vezet fel, ámyboritott, meredek-lejtős, tele sűrű homállyal; s már közelébe is érnek a fölső föld peremének: itt, félvén, hogy elillan a hitvese, látni mohóan Orpheus megfordul, mire ő tűnik tova tüstént. Nyújtja kezét: ölelést keresőn, megölelni akarja, s,jaj, csak a szertefutó levegőbe ölelhet a karja!... ” {Ovidius - Devecseri Gábor)

Viccek, nagy beszélgetések, könnyeden mesélt sztorik, örökké égő és romlott tanácsok, figyelmeztetések, fogadkozások, mélyre tekintő verssorok között élünk. Beszédben élünk és halunk. Születésünk után első komoly tettünk első szavunk, halálos ágyunkon utolsó komoly tettünk utolsó szavunk. Szótól szóig élünk, a beszéd ápol és eltakar. A nyelv sors, ami mellesleg nyelvfilozófiák, vitatkozó nyelvészeti paradigmák, a nyelvben őstörténeti bizonyítékok után kutató amatőrök, időnként összeülő és jobb-rosszabb döntéseket hozó nyelvújítási bizottságok munkadarabja. Vak mesterei tépik, cibálják.

Bármi is legyen a nyelv ontológiai érvénye, fogjuk fel akár logosz anthrópon ekhónként, az emberi lényeget bíró, hangzó gyűjtésként, ahogy azt a preszókratikus filozófusok tették, vagy az anthróposz = dzóon logon ekhon értelmében olyan eszközként, amit birtoklunk, hogy a világot megszólítsuk (magyarán: induljunk ki akár egy metafizikai, akár egy analitikus gondolatból), egy biztos: egész életünk szavakba mártott. A lét szól belőlünk (hogy máris feledjem az analitikus közelítést). E megszólalás drámai szépségét kiemeli a háttér: az állatok néma szenvedése és öröme; egy tavaszba öltözött mező hatalmas, derűs ott-állása; a természet jelentésteli, mégis tompa neszezése.

Rilke így kezdi egy versét: „Mert nézd...”. És ez nem véletlen, hiszen aki versbe fog, az egy már eleve zajló beszélgetésbe kapcsolódik, a lét hangzó folyamába merül. A versírás előfeltétele, hogy a költő eljusson önmaga olyan mélységeibe, ahonnan ugyanazok a szavak fénylőbben, kiterjedtebben és mégis pontosabban nyilazva törnek föl. Ez elképzelhetetlen volna valamiféle „eredendő megszólalásban”.

Az írás, a nyelv esszenciája valami folyamatosság. Életünk első szavát másoktól tanuljuk, már meglévő beszélgetésbe kapcsolódunk általa. Ahogy utolsó szavainkat is mások emlékezik, mondják tovább.

63